Nagyon-nagyon furcsa állapot túlélni.
Valakit.
Valakit, akihez vérségi kötelék fűz, vagy/ és hosszú
év(tized)ekig funkcionáló lelki-szellemi köldökzsinór.
Különös, de csak részben kaotikus, követhetetlen,
felismerhetetlen, mert jól beazonosítható tünetegyüttese is van.
Előjelei, és utórezgései a halálnak. Annak a
másikénak, akihez kapcsolódsz.
Ennek a személynek nem kell feltétlenül családtag
lennie, illetve nem biztos, hogy minden családtag esetén működik.
Álmokkal indul.
Intenzívek, nagyon szürreálisak, mégis
életszerűek, és a már odaát levőek látogatása is gyakori bennük. Sokszor van az
egésznek rémálom jellege, de nem tudsz igazán heves ellenérzést, félelmet
produkálni velük szemben ébredés után. Valahogy tudod, mindezeknek most meg
kell lennie. Idejük van.
Nem tudom, hogy a haldoklónál is is így
adódik-e, mert ezeddig csak nagyanyámmal sikerült valamelyest együtt
haldokolni,én meg még nem próbáltam ki. Sokáig tartott az agóniája, 98 évesen
már mozdulni sem tudott, felfekvései voltak. Neki látásai adódtak; a falból
léptek elő lények, különös seregek. Tudata egyébként igenis tiszta volt, a
Bibliából kért mindig felolvasni, azért jártam be hozzá. Teljesen logikusan is
beszélt bármiről velem. Csak szelíden, nyugodtan elmesélte azt is, ha
beindult a túlvilági tábor szobájában.
Apámmal halála előtt két nappal beszéltem. Illetve
dehogy beszéltem, hallgattam, két órán keresztül, (bár időérzékem
kikapcsolt talán a rémülettől, az ijedtségtől; lehetett több, kevesebb is, de
utólag így saccolom.) Ő akkor valósággal gyónt, lázasan, kapkodva beszélt a
gyerekkoráról, a felmenő rokonságról, amikről én mit se tudtam, kamaszkori
éjszakáról, rátörő szexuális vágyról, saját társadalmi helyzetéről, nézeteiről.
Ömlesztve mindenről, ami csak egy emberi lényben megfordulhat élete során.
Először és utoljára engedett közel magához, és ettől annyira sokkot kaptam,
hogy nem fogtam fel, mi is történik igazából.
Apácska -keresztapám, félig nevelőapám-, rövid volt,
sziklaszilárd, és végtelenül szerény. Mikor beszállt a rohammentőbe, amit
heves rosszulléte következtében hívtak, a lépcsőre fellépve csak annyit
mondott, nem jövök vissza. Úgy is lett.
Aztán ott van az abszurd összekapásunk Mamikával,
néhány nappal halála előtt. Ő meg a temető kulcsát követelte rajtam, amit a
temetőőrtől kaptunk, és mindigis nálam volt, hiszen én hordtam ki kocsival
sírt gondozni. Ebben az esetben egészen süket és vak voltam, hogy nem
fogtam fel ennek jelentését...
Valami tehát a meghalókban is végbemegy előzetesen,
ez biztos, túlélő szempontunkból viszont, értelmezheted ezt a közelgő halál
másik előjelének bizton, már ha érintkezésben vagy közvetlen a
meghalóval, és ezekről tudomást is szerzel.
De most visszatérek a saját magadon észlelt
paranormális jelenségekhez.
A következő jelzés, már a halál konkrét időpontjával
van szinkronban.
A halál éjszakáját, vagy az azt közvetlenül megelőző
éjszakát, ha napközben történik, szinte bizonyosra veheted, hogy álmatlanul
fogod eltölteni.
Mamika esetében lázasan forgolódtam, és
nyughatatlanul, fogalmam se volt, hogy mit érzek, csak azt tudtam, hogy valami
épp most megváltozik, és életem már soha se lehet olyan, mint azelőtt.
Sógorom, Misi öngyilkosságának éjszakáján, egész
éjjel valami asztrológiai jegyzeteléssel voltam elfoglalva, nem jött álom a
szememre, ráadást egy kutya, közvetlen az ablakom alatt hosszasan vonyított.
Alig volt hátborzongató.
Most, a Margit mama halála előtt éjszaka
a máskor szokásos négy szem macskagyökér tablettám mit se hatott, csak
feküdtem; no, ez kész, ma éjjel elfeledhetem az alvást.
Jelezheti még a szeretett lélek távozását a
szervezeted konkrét elgyengüléssel, rosszulléttel. Vigyázz, állapotod
átszállhat gyermekedre is.
Apácska halálakor épp sétálni indultam volna az
akkor négy éves Robival, amikor hirtelen minden erő kiszaladt belőlem, le
kellett hirtelen feküdnöm a szőnyegpadlóra, Robika pedig odatrappolt mellém,
majd minden előzmény nélkül, nem volt gyomorrontása, kutya baja se, és kidobta
a taccsot. Sugárban hányni kezdett...
Most, Margit Mama halálának delén, szintén rám
tört a világvégi gyengeség, de ezt betudtam az előzetes álmatlan éjszakának, s
bár igen hűvös nap volt, élénk széllel, a függönyszárnyak, szépen
libegtek-lobogtak, én pedig leheveredtem, betakaróztam állig, és egy filmet
néztem; az Ezeregy éjszaka meséjének valamely feldolgozását. Így vártam Danit,
aki be is futott dél körül, majd mondván, hogy ő is "úgy elfáradt,"
-tényleg élénk szél volt aznap, és bicóval jött..., leheveredett mellém, és úgy
beszéltünk erről -arról a kellemes, félhomályos, szellős, hűvösben.
Ez a pillanat az időben már így marad meg bennem,
míg lesznek emlékeim. Mint nyugodt, könnyű, utolsó simogatása az
elmenőnek.
Meggyőződésem, hogy ezen jelenetek minden
momentumának jelentősége van a jövendőddel kapcsolatosan.
Mutatja, milyen szerepe lesz az elhunyt léleknek
folytatódó életedben.
Arról is beszámol továbbá, hogy milyen lelkülettel
vált el tőled a távozó.
Aztán említhetem még Cseh Tamás halálának
elő-éjszakáját. Ő arra példa, hogy nem feltétlen vérségi a
világokon átívelő kapocs, még csak életközösségnek sem kell fennállnia
hosszabb-rövidebb időn keresztül. Lehet a kötődés szimplán szellemi. Azt az
éjszakát akkor még funkcionáló :) szeretőmmel töltöttem, de valahogy "nem
bírtunk" aludni, így vallásos nótákat énekelgettünk hajnalig közös
ágyunkban...Egyiknek dallamára írtam aztán egy emlék-verset Tomikáról.
A dal szövege részben a 139. zsoltárból származik...
Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek
ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó
szélére szállanék: Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna
engem. Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem, és a világosság
körülöttem éjszaka lesz, A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka,
mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.
Ha mindezek végbe mentek, és bekövetkezett
AMI, a következő fázis, az a bizonyos halált követő ötven nap, vagyis hét
hét.
Ez tulajdonképp nem lehet más,-legalábbis részben-,
mint átsugárzása az észlőre a halott "élményeinek",
(halmányainak,) amiket a halál utáni bardóban (köztes létben) átél,
illetve áthal, te pedig ideÁT hallod...
A Tibet Halottaskönyv szerint így megy végbe a
meghalás, alkalomadtán majd lecsekkolhatjuk;
"A Tibeti Halottaskönyv a halál utáni bardókkal
foglalkozik. A halál a tibeti buddhista felfogás szerint nem más, mint
állapotváltozás - a tudat állapotának radikális megváltozása. Miután
jelenlegi tudatállapotunk a fizikai testhez kötött tudati működéshez kötődik a
leginkább, a fizikai test halálával gyökeresen megváltozik. Minél kevésbé
kötődik jelenlegi tudatunk a testhez, annál kevésbé viseli meg a testtől való
elválás. A halál, amely az emberi tudatosság világának végét jelenti, egyben a
következő köztes lét kapuja. Nincs végső pusztulás, vagy végső megszűnés, csak
átmenet van az egyik köztes létből a másikba. A buddhizmus szempontjából az
átmenet folyamata, illetve az átmeneti időszakok a legértékesebbek (pl. az
ébrenlétből az elalvás, illetve az ébredés folyamata), mert ilyenkor láthatja
meg a tudat, hogy valójában mi is tartozik tiszta természetéhez.
A tibeti látnok-lámák szerint egy átlagos ember
tudata kb. 49 napon át tartózkodik a halál utáni bardók valamelyikében.
A haldoklás bardójaA csikai bardó a buddhizmus szempontjából a legértékesebb. Ez az élet és a halál közti állapot, ahol a testi funkciók fokozatosan alábbhagynak. Ahogy lassul a szívverés és a légzés, és ezzel együtt a testiség érzete, úgy erősödik fel a belső világ energetikai észlelése. Az ember a testét nem szilárdnak tapasztalja, hanem az egymásba olvadó minőségek összességeként. Hol folyékonynak tűnik, hol gázneműnek, hol nagyon törékeny váznak, stb. Fontos, hogy a haldokló felismerje saját haldoklási folyamatát. Ilyenkor az átlagembert félelem tölti el, amely rendkívül hasznos lehet a halál beálltát követő periódusban, ugyanis ez a félelem ébreszti fel a széthulló öntudatot önnön ájultságából.
A felragyogó világosságot, amelyet a haldokló a
meghalás pillanatában lát, a tibetiek a tudat tiszta természetének ősfényével
azonosítják, amely isteni természetű. Aki meditációiban korábban már
megtapasztalta ezt az isteni energiát, annak módja van ilyenkor, hogy éberségét
fenntartva egyesüljön ezzel a fénnyel. Az átlagember tudata azonban a
fényrobbanással egyidejűleg kialszik. A kialvást követően, egyéni
felkészültségtől függően, a tudat ájult öntudatlanságban időzik. A manasz
tudatállapot automatikus működése ébreszti fel a halottat tudati ájultságából,
amely legfeljebb 3 napig tart, sok ember esetében azonban ez csupán pár
másodpercet jelent.
Az ájultságból ébredező tudat egyre több régi
tudatfunkcióját állítja vissza raktártudata segítségével. A manasz a
raktártudatból lassan újra lemásolja az elhalt alakját, személyiségét, így
végül a halott újonnan születő túlvilági tudata önmagát evilági testéhez
hasonló bardótestben találja. A bardótest megszilárdulása zárja le a csikai
bardót. Ha a túlvilági test megszületik, a tudat tiszta fénye elhalványul.
A valóságos átélésének bardójaA halált megjárt lámák leírása szerint a bardótest formája teljesen megegyezik fizikai testünk formájával, úgy, ahogy álmunkban is saját testünk mintájára készítjük el álomtestünket. Ez a forma persze megváltoztatható, miután puszta tudati kivetülés. Ez azt jelenti, hogy mindenki az önmaga testéről alkotott legideálisabb formában jelenik meg, vagy adott esetben valamilyen vágyálom által szült szupertestben. Miután erre a testre nem érvényesek az evilági természeti törvények, szabadon megy át falakon, a gondolat erejével repül bárhová, nem sérülhet meg, bármilyen alakká változhat, stb. A bardótudat sokkal érzékenyebb, így képes az életében hozzá közelálló személyek gondolatait érzékelni, tudja, mit gondolnak, mit éreznek.
Az elképzelések szerint a csönyid bardó első hét
napjában minden egyes napon megjelenik egy-egy segítő istenség. A halott
számára, ha elfogadta önmaga halálának tényét, egyre kevésbé válik
érzékelhetővé az emberi világ, és lassan magasabb tudatállapotba emelkedve
végképp "elhagyja" ezt a világot. Valójában nem megy sehová,
csak tudatállapota változik meg, amely miatt számára lehetetlenné válik ennek
az alacsonyabb rezgésszintű világnak az észlelése. Ilyenkor a halott
vizuális terét egy halványkéken derengő semleges végtelen tér tölti ki, amely a
tudat tiszta természetével egyenlő. A halott ebbe a semleges térbe vetíti
bele álomszerű látomásait, és itt jelennek meg számára a segítő istenségek is.
Nincs általános törvény arra, hogy a csönyid bardó hány napig tart. Ezt a bardót az zárja le, hogy a halott tudatában elmúlt élete iránt érzett vágyódás ébred. Ezt szimbolikusan úgy jelenítik meg, hogy megjelenik Jáma, a halál istene, aki a haldokló elé tükröt tart, amelyben megláthatja életének minden részletét.
Nincs általános törvény arra, hogy a csönyid bardó hány napig tart. Ezt a bardót az zárja le, hogy a halott tudatában elmúlt élete iránt érzett vágyódás ébred. Ezt szimbolikusan úgy jelenítik meg, hogy megjelenik Jáma, a halál istene, aki a haldokló elé tükröt tart, amelyben megláthatja életének minden részletét.
A zöld testű, vörös köpenyes Jamma |
Az újjászületések bardója
Miután felébredt az elhunytban az emberi létforma utáni vágy, a szidpa bardóban látomásai erotikus színezetet vesznek. Annak megfelelően, hogy a szeretkező párok melyik neméhez vonzódik inkább, dől el, hogy milyen nemű újjászületéshez jut. Ha a férfialakhoz, akkor nőként születik újjá, ha a nőhöz, akkor férfiként. Elvileg befolyásolható az újjászületés helye és ideje, ez azonban csak azoknak adatik meg, akik tudatukat úgy pallérozták, hogy még a szidpa bardóban is legyen erejük tudatukat irányítani.
(Felhasznált forrásmunka: Tarr Bence László: Tibeti Halálmeditációk - A halál értelmezése a tibeti buddhizmusban -ASTRONET)
Miután felébredt az elhunytban az emberi létforma utáni vágy, a szidpa bardóban látomásai erotikus színezetet vesznek. Annak megfelelően, hogy a szeretkező párok melyik neméhez vonzódik inkább, dől el, hogy milyen nemű újjászületéshez jut. Ha a férfialakhoz, akkor nőként születik újjá, ha a nőhöz, akkor férfiként. Elvileg befolyásolható az újjászületés helye és ideje, ez azonban csak azoknak adatik meg, akik tudatukat úgy pallérozták, hogy még a szidpa bardóban is legyen erejük tudatukat irányítani.
(Felhasznált forrásmunka: Tarr Bence László: Tibeti Halálmeditációk - A halál értelmezése a tibeti buddhizmusban -ASTRONET)
De térjek vissza a túlélős nézőponthoz.
Először is számolj egy képlékeny lelkiállapottal,
mintha a halottaddal együtt te is elveszítenéd bizonyos mértékig
határaidat.
Ez nemcsak bizonytalansági érzés, ki is vagy,
mi történik, hogy különböző szituációkban nem tudod átérezni teljes hittel,
amit azon esetekben érezni/gondolni/ hinni szoktál, hanem mintha az elhunyt
lelke némelyest betüremkedne, szállást rakna a tiédbe. Mintha a halottnak lenne
olyan szándéka, és képessége is, hogy bizonyos tartalmait beléd plántálja, szó
szerint benned éljen tovább.
Most például 23.-án délután még nem tudtam semmit
anyósom haláláról, a Lidlben vásároltam, hogy valamit főzhessek estére,
amikoris meghökkenve fedeztem fel a jól megtermett, előhűtött pulykacombikat.
Idestova öt hónapja élek már itt, és még sosem volt kapható,
nem szerepelt a kínálatban. Nini, gondoltam, végre főzhetek egy jó,
Margit mama- féle pulykahúslevest! Makacs szokása volt ugyanis, hogy vett
nekünk pulykát, mert abból igen jó leves készülhet. Tőle tanultam a fogást,
hozzá kötődik bennem. A leves már a tűzhelyen főddögélt, mikor hívott Zoli a
hírrel...
Ugyanezt a kajás húzást apám is megjátszotta,
ő híresen nagy leveses volt, még nasizásra is odakocogott gyakorta
a leveses lábashoz. Szokása volt, hogy a merőkanállal mert belőle, és az
evőkanálkájával kikanalazta. Durva volt, amikor a halála utáni napokban
egyszer elrévedtem az asztal mellett, és csak arra eszméltem, mindkét
kezem tele, egyikben a merő-, másikban az evő, és lapátolom befele a levest.
Életemben nem tettem még ilyet, hónapokig tartott a levesmániám, olyan
kínzó vágyakozást sem előtte, sem utána nem éreztem ezen fogás iránt, mint
akkoriban...Rajtam keresztül lakhatott csak jól, szegénykém...
De ezek az esetek inkább csak meghökkentő
furcsaságok, a felszín alatt sokkal mélyrehatóbb változások következnek be;
betegségek, elvbéli meggyőződések, jellemző reakciók hurcolkodnak át beléd az
Elmúltból. Nem tudsz a magad ura lenni teljesen, hasonló invázió zajlik,
mint mikor megfogan benned a gyermeked, és szépen kifejlődik benned egy
másik lény is. A két folyamat bizonyos pontokban szinte analóg.
Nagyobb ráfázás lehet, ha a halottad és közted
nagyon erős szívbéli kötelék volt, de egy heves cívódásotok után már nem
adatott lehetőséged a békülésre, amint köztem, és mamókám között
megesett.
Évekig járt vissza álmomban lidércnyomásként,
nem egyszer próbált kirángatni a testemből, erős fizikai rosszullétet
gerjesztve (tudom, tyúk-tojás probléma! melyk a primer, melyik az ok, és
melyik okozat ebben a párosban.) Ez akármilyen szörnyű volt, még mindig a
kisebbik baj.
Mert aztán egészen 1999-es halálától, az ötven éves
születésnapomig, tehát 14 éven keresztül, nem találtam az életem folytatását.
Úgy éreztem lelkem legbelső zugolyában, hogy kész-passz, elveszett, elvitte a
cica.
Hogy most az ő kétségbeesését vettem át, vagy AZT
tényleg kiráncigálta belőlem egyik álombeli viaskodásunk során, hát nemtom,
passzolok. Eleinte konkrétan azt kezdtem hinni, én is meg fogok halni, de
minthogy megmaradtam, kénytelen voltam megtanulni együtt élni
jövőtlenségi érzetemmel. Legalább adódott miről verseket írni.
Ugyanígy, a "gyászmunkáról" sem tudok sok
okosságot mondani.
Amiről idáig beszéltem, nevezzük inkább
gyásztörténéseknek.
Nem belőled indulnak ki, de hozzád érkeznek.
Talán egy valami segített konkrétan, az, mikor apám
halálhírét meghallva, nyomban kocsiba vágtam magam, és ott voltam, hogy a
felöltöztetésében részt vehessek, ne idegenek húzzák-vonják.
Mélyen fájt, hogy Mami esetében nem szóltak, és csak
három nap múlva láthattam a halottasházban. Ott annyira idegen volt.
A temetés?
Mindegyik úgy él bennem, mint horrorisztikus tortúra,
az apué pedig szinte törlődött a memóriámból.
A "végső nyugalomra helyezés" -kifejezése
számomra erős csúsztatás. Mert semmit fel nem old, de végleg jóvátehetetlenné
tesz.
Bezárni sötét koporsóba, dugni a föld alá?
Inkább a hamvasztás, aztán irány a tenger, vagy
lenni fácskának táptalaj.
Ezen felül, amit emberek tenni szoktak még ez
ügyben, nálam nem működik.
Nem megy a siratás, testem tele súlyos, forró
kövekkel, légzésem alig, rám ég fájdalom, és úgy maradok.
Zombiállapot.
Engem nem sűrűn "gyógyít idő múlása", ezen
történések felett megállnak a csillagok.
Konkrét jelenlétük hiánya néha úgy fáj ma is,
belegebedek.
Temetőjárás üres pantomim volna.
Visszagondolva régi, Halottak napi,
gyertyagyújtásos temetőjárásokra, ilyes alkalmakkor a még élők is
eltávolodtak, nemhogy az elhunytak kerültek volna barátságos közelségbe.
Nem tudom miért alakult így.
Amíg mamikám élt, azért volt értelme, mert
tudtam, neki fontos igazán.
Nekem nem sikerült a belső világom összekapcsolni
ezekkel a közösségben elkövetett rítusokkal.