Túléletem

Nagyon-nagyon furcsa állapot túlélni.

Valakit.

Valakit, akihez vérségi kötelék fűz, vagy/ és hosszú év(tized)ekig funkcionáló lelki-szellemi köldökzsinór.

Különös, de csak részben kaotikus, követhetetlen,  felismerhetetlen, mert jól beazonosítható tünetegyüttese is van.

Előjelei, és utórezgései a halálnak. Annak a másikénak, akihez kapcsolódsz.

Ennek a személynek nem kell feltétlenül családtag lennie, illetve nem biztos, hogy minden családtag esetén működik.

Álmokkal indul.

Intenzívek,  nagyon szürreálisak, mégis életszerűek, és a már odaát levőek látogatása is gyakori bennük. Sokszor van az egésznek rémálom jellege, de nem tudsz igazán heves ellenérzést, félelmet produkálni velük szemben ébredés után. Valahogy tudod, mindezeknek most meg kell lennie. Idejük van.

 Nem tudom, hogy a haldoklónál is is így adódik-e, mert ezeddig csak nagyanyámmal sikerült valamelyest együtt haldokolni,én meg még nem próbáltam ki. Sokáig tartott az agóniája, 98 évesen már mozdulni sem tudott, felfekvései voltak. Neki látásai adódtak; a falból léptek elő lények, különös seregek. Tudata egyébként igenis tiszta volt, a Bibliából kért mindig felolvasni, azért jártam be hozzá. Teljesen logikusan is beszélt bármiről velem. Csak szelíden,  nyugodtan elmesélte azt is, ha beindult a túlvilági tábor szobájában. 

Apámmal halála előtt két nappal beszéltem. Illetve dehogy beszéltem, hallgattam,   két órán keresztül, (bár időérzékem kikapcsolt talán a rémülettől, az ijedtségtől; lehetett több, kevesebb is, de utólag így saccolom.) Ő akkor valósággal gyónt, lázasan, kapkodva beszélt a gyerekkoráról, a felmenő rokonságról, amikről én mit se tudtam, kamaszkori éjszakáról, rátörő szexuális vágyról, saját társadalmi helyzetéről, nézeteiről. Ömlesztve mindenről, ami csak egy emberi lényben megfordulhat élete során. Először és utoljára engedett közel magához, és ettől annyira sokkot kaptam, hogy nem fogtam fel, mi is történik igazából. 

Apácska -keresztapám, félig nevelőapám-, rövid volt, sziklaszilárd, és végtelenül szerény. Mikor beszállt a rohammentőbe,  amit heves rosszulléte következtében hívtak, a lépcsőre fellépve csak annyit mondott,  nem jövök vissza. Úgy is lett.

Aztán ott van az abszurd összekapásunk Mamikával, néhány nappal halála előtt. Ő meg a temető kulcsát követelte rajtam, amit a temetőőrtől kaptunk, és mindigis nálam volt, hiszen én hordtam ki kocsival  sírt gondozni. Ebben az esetben egészen süket és vak voltam, hogy nem fogtam fel ennek jelentését...

Valami tehát a meghalókban is végbemegy előzetesen, ez biztos, túlélő szempontunkból viszont, értelmezheted ezt a közelgő halál másik előjelének  bizton, már ha érintkezésben vagy közvetlen a meghalóval, és ezekről tudomást is szerzel.

De most  visszatérek a saját magadon észlelt paranormális jelenségekhez.

A következő jelzés, már a halál konkrét időpontjával van szinkronban.

A halál éjszakáját, vagy az azt közvetlenül megelőző éjszakát, ha napközben történik, szinte bizonyosra veheted, hogy álmatlanul fogod eltölteni.

 Mamika esetében lázasan forgolódtam, és nyughatatlanul, fogalmam se volt, hogy mit érzek, csak azt tudtam, hogy valami épp most megváltozik, és életem már soha se lehet olyan, mint azelőtt.

Sógorom, Misi öngyilkosságának éjszakáján, egész éjjel valami asztrológiai jegyzeteléssel voltam elfoglalva, nem jött álom a szememre, ráadást egy kutya, közvetlen az ablakom alatt hosszasan vonyított. Alig volt hátborzongató.

 Most, a Margit mama halála előtt éjszaka  a máskor szokásos négy szem macskagyökér tablettám mit se hatott, csak feküdtem; no, ez kész,  ma éjjel elfeledhetem az alvást.

 Jelezheti még a szeretett lélek távozását a szervezeted konkrét elgyengüléssel, rosszulléttel. Vigyázz, állapotod átszállhat gyermekedre is.

Apácska halálakor épp sétálni indultam volna az akkor négy éves Robival, amikor hirtelen minden erő kiszaladt belőlem, le kellett hirtelen feküdnöm a szőnyegpadlóra, Robika pedig odatrappolt mellém, majd minden előzmény nélkül, nem volt gyomorrontása, kutya baja se, és kidobta a taccsot. Sugárban hányni kezdett...

Most, Margit  Mama halálának delén, szintén rám tört a világvégi gyengeség, de ezt betudtam az előzetes álmatlan éjszakának, s bár igen hűvös nap volt, élénk széllel,  a függönyszárnyak, szépen libegtek-lobogtak, én pedig leheveredtem, betakaróztam állig, és egy filmet néztem; az Ezeregy éjszaka meséjének valamely feldolgozását. Így vártam Danit, aki be is futott dél körül, majd mondván, hogy ő is "úgy elfáradt," -tényleg élénk szél volt aznap, és bicóval jött..., leheveredett mellém, és úgy beszéltünk erről -arról a kellemes, félhomályos, szellős, hűvösben.

Ez a pillanat az időben már így marad meg bennem, míg lesznek emlékeim.  Mint  nyugodt, könnyű, utolsó simogatása az elmenőnek.

Meggyőződésem, hogy ezen jelenetek minden momentumának  jelentősége van a jövendőddel kapcsolatosan.

Mutatja, milyen szerepe lesz az elhunyt léleknek  folytatódó életedben.

Arról is beszámol továbbá, hogy milyen lelkülettel vált el tőled a távozó.

Aztán említhetem még Cseh Tamás halálának elő-éjszakáját. Ő arra példa, hogy nem feltétlen vérségi  a  világokon átívelő kapocs, még csak életközösségnek sem kell fennállnia hosszabb-rövidebb időn keresztül. Lehet a kötődés szimplán szellemi. Azt az éjszakát akkor még funkcionáló :) szeretőmmel töltöttem, de valahogy "nem bírtunk" aludni, így vallásos nótákat énekelgettünk hajnalig közös ágyunkban...Egyiknek dallamára írtam aztán egy emlék-verset Tomikáról. 

A dal szövege részben a 139. zsoltárból származik...

Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem. Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem, és a világosság körülöttem éjszaka lesz, A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság.

Ha mindezek végbe mentek,  és bekövetkezett AMI, a következő fázis, az a bizonyos halált követő ötven nap, vagyis hét hét. 

Ez tulajdonképp nem lehet más,-legalábbis részben-, mint átsugárzása   az észlőre a halott "élményeinek",  (halmányainak,) amiket a halál utáni bardóban  (köztes létben) átél, illetve áthal, te pedig ideÁT hallod...

A Tibet Halottaskönyv szerint így megy végbe a meghalás, alkalomadtán majd lecsekkolhatjuk;

"A Tibeti Halottaskönyv a halál utáni bardókkal foglalkozik. A halál a tibeti buddhista felfogás szerint nem más, mint állapotváltozás - a tudat állapotának radikális megváltozása. Miután jelenlegi tudatállapotunk a fizikai testhez kötött tudati működéshez kötődik a leginkább, a fizikai test halálával gyökeresen megváltozik. Minél kevésbé kötődik jelenlegi tudatunk a testhez, annál kevésbé viseli meg a testtől való elválás. A halál, amely az emberi tudatosság világának végét jelenti, egyben a következő köztes lét kapuja. Nincs végső pusztulás, vagy végső megszűnés, csak átmenet van az egyik köztes létből a másikba. A buddhizmus szempontjából az átmenet folyamata, illetve az átmeneti időszakok a legértékesebbek (pl. az ébrenlétből az elalvás, illetve az ébredés folyamata), mert ilyenkor láthatja meg a tudat, hogy valójában mi is tartozik tiszta természetéhez. 

A tibeti látnok-lámák szerint egy átlagos ember tudata kb. 49 napon át tartózkodik a halál utáni bardók valamelyikében.

 A haldoklás bardójaA csikai bardó a buddhizmus szempontjából a legértékesebb. Ez az élet és a halál közti állapot, ahol a testi funkciók fokozatosan alábbhagynak. Ahogy lassul a szívverés és a légzés, és ezzel együtt a testiség érzete, úgy erősödik fel a belső világ energetikai észlelése. Az ember a testét nem szilárdnak tapasztalja, hanem az egymásba olvadó minőségek összességeként. Hol folyékonynak tűnik, hol gázneműnek, hol nagyon törékeny váznak, stb. Fontos, hogy a haldokló felismerje saját haldoklási folyamatát. Ilyenkor az átlagembert félelem tölti el, amely rendkívül hasznos lehet a halál beálltát követő periódusban, ugyanis ez a félelem ébreszti fel a széthulló öntudatot önnön ájultságából.

A felragyogó világosságot, amelyet a haldokló a meghalás pillanatában lát, a tibetiek a tudat tiszta természetének ősfényével azonosítják, amely isteni természetű. Aki meditációiban korábban már megtapasztalta ezt az isteni energiát, annak módja van ilyenkor, hogy éberségét fenntartva egyesüljön ezzel a fénnyel. Az átlagember tudata azonban a fényrobbanással egyidejűleg kialszik. A kialvást követően, egyéni felkészültségtől függően, a tudat ájult öntudatlanságban időzik. A manasz tudatállapot automatikus működése ébreszti fel a halottat tudati ájultságából, amely legfeljebb 3 napig tart, sok ember esetében azonban ez csupán pár másodpercet jelent. 

Az ájultságból ébredező tudat egyre több régi tudatfunkcióját állítja vissza raktártudata segítségével. A manasz a raktártudatból lassan újra lemásolja az elhalt alakját, személyiségét, így végül a halott újonnan születő túlvilági tudata önmagát evilági testéhez hasonló bardótestben találja. A bardótest megszilárdulása zárja le a csikai bardót. Ha a túlvilági test megszületik, a tudat tiszta fénye elhalványul.

 A valóságos átélésének bardójaA halált megjárt lámák leírása szerint a bardótest formája teljesen megegyezik fizikai testünk formájával, úgy, ahogy álmunkban is saját testünk mintájára készítjük el álomtestünket. Ez a forma persze megváltoztatható, miután puszta tudati kivetülés. Ez azt jelenti, hogy mindenki az önmaga testéről alkotott legideálisabb formában jelenik meg, vagy adott esetben valamilyen vágyálom által szült szupertestben. Miután erre a testre nem érvényesek az evilági természeti törvények, szabadon megy át falakon, a gondolat erejével repül bárhová, nem sérülhet meg, bármilyen alakká változhat, stb. A bardótudat sokkal érzékenyebb, így képes az életében hozzá közelálló személyek gondolatait érzékelni, tudja, mit gondolnak, mit éreznek.

Az elképzelések szerint a csönyid bardó első hét napjában minden egyes napon megjelenik egy-egy segítő istenség. A halott számára, ha elfogadta önmaga halálának tényét, egyre kevésbé válik érzékelhetővé az emberi világ, és lassan magasabb tudatállapotba emelkedve végképp "elhagyja" ezt a világot. Valójában nem megy sehová, csak tudatállapota változik meg, amely miatt számára lehetetlenné válik ennek az alacsonyabb rezgésszintű világnak az észlelése. Ilyenkor a halott vizuális terét egy halványkéken derengő semleges végtelen tér tölti ki, amely a tudat tiszta természetével egyenlő. A halott ebbe a semleges térbe vetíti bele álomszerű látomásait, és itt jelennek meg számára a segítő istenségek is.
Nincs általános törvény arra, hogy a csönyid bardó hány napig tart. Ezt a bardót az zárja le, hogy a halott tudatában elmúlt élete iránt érzett vágyódás ébred. Ezt szimbolikusan úgy jelenítik meg, hogy megjelenik Jáma, a halál istene, aki a haldokló elé tükröt tart, amelyben megláthatja életének minden részletét.

A zöld testű, vörös köpenyes Jamma

Jáma nem ítél, és nem vádol, a halott maga az, aki minden cselekedetét újraéli, de ezúttal nem csak saját szemszögéből, hanem másokéból is. Így maga ismeri fel hibáit, tökéletlenségeit, amelyek alapján a tökéletesedés iránti vágy ébred benne, ez pedig az újramegtestesülések bardójához vezet.

Az újjászületések bardója
Miután felébredt az elhunytban az emberi létforma utáni vágy, a szidpa bardóban látomásai erotikus színezetet vesznek. Annak megfelelően, hogy a szeretkező párok melyik neméhez vonzódik inkább, dől el, hogy milyen nemű újjászületéshez jut. Ha a férfialakhoz, akkor nőként születik újjá, ha a nőhöz, akkor férfiként. Elvileg befolyásolható az újjászületés helye és ideje, ez azonban csak azoknak adatik meg, akik tudatukat úgy pallérozták, hogy még a szidpa bardóban is legyen erejük tudatukat irányítani.

(Felhasznált forrásmunka: Tarr Bence László: Tibeti Halálmeditációk - A halál értelmezése a tibeti buddhizmusban -ASTRONET)

De térjek vissza a túlélős nézőponthoz.

Először is számolj egy képlékeny lelkiállapottal, mintha a halottaddal együtt te is elveszítenéd bizonyos mértékig határaidat. 

Ez nemcsak bizonytalansági érzés,  ki is vagy, mi történik, hogy különböző szituációkban nem tudod átérezni teljes hittel, amit azon esetekben érezni/gondolni/ hinni szoktál, hanem mintha az elhunyt lelke némelyest betüremkedne, szállást rakna a tiédbe. Mintha a halottnak lenne olyan szándéka, és képessége is, hogy bizonyos tartalmait beléd plántálja, szó szerint benned éljen tovább.

Most például 23.-án délután még nem tudtam semmit anyósom haláláról,  a Lidlben vásároltam, hogy valamit főzhessek estére, amikoris meghökkenve fedeztem fel a jól megtermett, előhűtött pulykacombikat.  Idestova öt hónapja  élek már itt,  és még sosem volt kapható, nem szerepelt a kínálatban.  Nini, gondoltam, végre főzhetek egy jó, Margit mama- féle pulykahúslevest! Makacs szokása volt ugyanis, hogy vett nekünk pulykát, mert abból igen jó leves készülhet. Tőle tanultam a fogást, hozzá kötődik bennem. A leves már a tűzhelyen főddögélt, mikor hívott Zoli a hírrel...

 Ugyanezt a kajás húzást apám is megjátszotta, ő híresen nagy leveses volt, még nasizásra is odakocogott gyakorta a leveses lábashoz. Szokása volt, hogy a merőkanállal mert belőle, és az evőkanálkájával kikanalazta. Durva volt, amikor a halála utáni napokban egyszer elrévedtem az asztal mellett, és csak arra eszméltem,  mindkét kezem tele, egyikben a merő-, másikban az evő, és lapátolom befele a levest. Életemben nem tettem még ilyet, hónapokig tartott a levesmániám,  olyan kínzó vágyakozást sem előtte, sem utána nem éreztem ezen fogás iránt, mint akkoriban...Rajtam keresztül lakhatott csak jól, szegénykém...

De ezek az esetek inkább csak meghökkentő furcsaságok, a felszín alatt sokkal mélyrehatóbb változások következnek be; betegségek, elvbéli meggyőződések, jellemző reakciók hurcolkodnak át beléd az Elmúltból. Nem tudsz a magad ura lenni teljesen,  hasonló invázió zajlik, mint mikor megfogan  benned a gyermeked, és szépen kifejlődik benned egy másik lény is. A két folyamat bizonyos pontokban szinte analóg.

Nagyobb ráfázás lehet, ha a halottad és közted nagyon erős szívbéli kötelék volt, de egy heves cívódásotok után már nem adatott lehetőséged a békülésre, amint köztem, és mamókám között megesett. 

Évekig járt vissza  álmomban lidércnyomásként, nem egyszer próbált kirángatni a testemből, erős fizikai rosszullétet gerjesztve (tudom, tyúk-tojás probléma! melyk a primer, melyik az ok, és melyik okozat ebben a párosban.) Ez akármilyen szörnyű volt, még mindig a kisebbik baj. 

Mert aztán egészen 1999-es halálától, az ötven éves születésnapomig, tehát 14 éven keresztül, nem találtam az életem folytatását. Úgy éreztem lelkem legbelső zugolyában, hogy kész-passz, elveszett, elvitte a cica. 

Hogy most az ő kétségbeesését vettem át, vagy AZT tényleg kiráncigálta belőlem egyik álombeli viaskodásunk során, hát nemtom, passzolok. Eleinte konkrétan azt kezdtem hinni, én is meg fogok halni, de minthogy megmaradtam, kénytelen voltam megtanulni együtt élni  jövőtlenségi érzetemmel. Legalább adódott miről verseket írni. 

Ez a blokk csak  2013 őszén kezdett oldódni, amikor Danikám is kijött, Zoltán után. Akkor már megszületett  terv,  folytatni fogjuk a kiszivárgást. Akkoriban élénkült megint az áloméletem, gyakorta álmodtam  heves viharokkal, vasúttal, vonatsínekkel, viharfelhőkkel, költözéssel,  menteni kellett a gyerekeimet feszt valamilyen szituációból. Egy ilyen viharos álom során megjelentek,  mind az egész halottaskompániám, és tényleg egymás nyakába borulva zokogtunk   egy járdaszigeten, ezúttal villamossínek mellett. 

Ez katarzis erejű volt,  teljes békekötés, és  onnantól végre kezdtek visszatérni az életembe a célok, vizionált ösvények...

Ám ha nincs ilyen súlyos trauma kettőtök között, -még egyszer  óva  intek attól,  összekapj, s ne békülj azzal, kit forrón szeretsz; okkal mondja az Írás, ne menjen le a nap a te haragoddal-, akkor ez az  addig intenzív szellemátjárás, az ötven nap elteltével megenyhül, szinte hallani a szárnysuhogást, ahogy nem tova, de valahogy odébb röppen. Még mintha valami derűféleséget is érezni vélnél ezzel egyidőben. De ne hidd, hogy a törvényszerűen bekövetkező átalakulástól megmenekültél.

Ne szűnjék folyamatos  imád hát Allahhoz, és őseidért, hogy a jó  dolgaik hagyhassák örökül rád.

 Azon hozzátartozókkal pediglen mit kezdjél, akik nem annyira vannak jó szándékokkal irányodban; erről még élteikben sincsen fogalmam, nemhogy esetleges majdani haláluk után.Az ima, gondolom, itt sem árt,de milyen tartalommal is?

Ugyanígy, a "gyászmunkáról" sem tudok sok okosságot mondani.

Amiről idáig beszéltem, nevezzük inkább gyásztörténéseknek.

Nem belőled indulnak ki, de hozzád érkeznek.

Talán egy valami segített konkrétan, az, mikor apám halálhírét meghallva,  nyomban kocsiba vágtam magam, és ott voltam, hogy a felöltöztetésében részt vehessek, ne idegenek húzzák-vonják.  

Mélyen fájt, hogy Mami esetében nem szóltak, és csak három nap múlva láthattam a halottasházban. Ott annyira idegen volt.

A temetés? 

Mindegyik úgy él bennem, mint horrorisztikus tortúra,  az apué pedig szinte törlődött a memóriámból.

A "végső nyugalomra helyezés" -kifejezése számomra erős csúsztatás. Mert semmit fel nem old, de végleg jóvátehetetlenné tesz. 

Bezárni sötét koporsóba, dugni a föld alá? 

Inkább a hamvasztás, aztán irány a tenger, vagy lenni fácskának  táptalaj. 

Ezen felül, amit  emberek tenni szoktak még ez ügyben, nálam nem működik. 

Nem megy a siratás, testem tele súlyos, forró kövekkel,  légzésem alig, rám ég  fájdalom, és úgy maradok. Zombiállapot.

Engem nem sűrűn "gyógyít idő múlása", ezen történések felett megállnak a csillagok. 

Konkrét jelenlétük hiánya néha úgy fáj ma is,  belegebedek.

Temetőjárás  üres pantomim volna.

Visszagondolva régi, Halottak napi,  gyertyagyújtásos temetőjárásokra, ilyes alkalmakkor a még élők is eltávolodtak,  nemhogy az elhunytak kerültek volna barátságos közelségbe.

Nem tudom miért alakult így.

Amíg mamikám élt, azért  volt értelme, mert tudtam, neki fontos igazán.

Nekem nem sikerült a belső világom összekapcsolni  ezekkel a közösségben elkövetett rítusokkal.