Most ez

Igen, hétszer ugyanaz a video, 

Zoli Pandora boxos musicjára turkáltam kicsit a fiók mélyén.  

Ezek mindében ott bujkál ugyanez a DALLAM. 

Ez a dallam az ősoka mindegyik kis szövegnek. 

Parajelenség, mikor az ok jóval később történik meg mind az okozat. 

Na persze, örülök az 5 nap alatti 11 ezres nézőszámának.  

Mit tesz a műfaj, no és persze a "márkanév" ismertsége...

Ezzel, megint csak persze, épp nem elvitatni akarom a "mű" érdemeit, bolond lennék, ki anya, ismerheti az érzést, ennél űberebb ki/beteljesedés nincs, mint mikor a gyermek ér el valamit, -főleg, ha neked is szív ügyed, amiről a történet szól.

 Ráadást ez a "siker" vagy eredmény, nem egyszeri alkalomra szól, mint a saját, ha nem valahogy átíveli a teljes személyes időd...Zoltán ezt már amúgy is sokadszorra játszotta meg, mintha  lelkem textúrájából metszene ki darabokat a kompozícióival.

Hogy a gének a felelősek, esetleg valami mély gyerekkori lenyomatokat hagyhattam benne, hisz nem voltam én mindig ilyen extra introvertált csöndzsák, mint jelenleg...

A vicc viszont az, hogy mégis a Zoli zenéi az eredeti darabok,  az érzés saját nyelvezetén megírva, s az én szövegeim pótcselekvéses kis tákolmányok azokhoz képest.

Nádja két, kislánykori verse

Éjszaka, egyedül.

Ha a kiürült éjszaka behavazza  álmod,
ha ködszürke hajnalok belepik  házad,
ha tejfehér egeken haldoklik a nap,
ha a tengerzöld tenger hullaházzá fagy,
ha  hóhérok alkonyatkor cilinderben járnak,
műmosolyuk garantálja hamis ragyogásod,
de az éjszaka kiürült, álmod behavazza,
és tükrödből egy idegen hidegen néz vissza.

Nagyon fázik. Ezen a virradat sem segít.

Fázósan húzom magamra az éjt.
Fekete még, mint vak holló szárnya.
Nyakamban gubbaszt az ezüstös hold,
és a semmibe lóg le a lába.

A légben lebegnek

tetszhalott hercegek

hamuszín ruhájuk

gyöngykönnyük rápereg

Valahol, egy házszabdalt téren,
jóságos, öreg, nagy mackók állnak.
Lassan lefoszlik arcukról álmuk,
a menetrendszerű halálra várnak.

A gépszívű virradatba
besüpped lassan a város.
Élek és tökmagot rágcsálok?
Otthonos az otthontalanságom.

Talkina két nemváltós szonettje

Fiatal férfi szonettje szomorú szemű szerelméhez

Bőröd bimbó-rózsa illatát ontja,

ha felgyúl rajta hűs ujjam nyoma.

Hajadat hajnali álom kibontja,

fények sodorják fürtjeit tova.

Fáradt szívemre száll száz, titkos gondja;

fekete pillangó-vágyad hova

tűnt el? Szerelmed mi rontja?

Hiányuk sajgó, omlaszt a porba.

Kedves, neked nem fáj, ha reggel

két csillagszemedbe karmol

emlékek pengeéles képe? Vesd el

magadtól bánatod, mi ráhatol

lelkedre, s körbefon. Ébredő kedvvel

vonj magadhoz,  s két kezem átkarol.

A magányos oroszlán panasza

Szirmai domborulat, s komor árok,

-ha éjjel a tejút földre folyna-,

a sziklák fehér gránitvirágok;

vágyam c-moll futamokban lobban.

Mert aranyló bánata lehet rá ok,

hallgatás tűnődik a homokban,

kristálykódolt üzenetére várok,

-talán, ha tenger ringása oldja-,

amit csillaglegények súgnak ott fent,

– csak büszke szívem néma, hallgatag-,

egy édes, dundi, kacér, égkéjhölgynek,

kit oly forrón óhajtok, ó, magam!

De rejtve tőlem mind, nászi bűvige,

itt lent könnyeim elmossa sós hab.

Esőcseppek egyhangú morajától Nádjában felidéződik újra néhány gyermekkori emlékkép, végül szó esik egy különös metamorfózisról is

Látod-e,

kislány, tenyeredbe fekete cseppek cseperegnek,

falevelek reszketnek a nap mézízű csókja után,

de e fénypántlika-lobogás erdőd hajzuhatagát 

fonja villogó smaragddá.

Álombeli képzuhogás hogyha pereg a retinára,

hajdanvolt tegnapok torlódnak bennük a mára.

Álombeli erdődből, jaj, ugye fáj nagyon a kitalálás?

Fekete cseppek cseperegnek szívedből az erek alagútján.

Itt vagy e testbe bezárva, dobog a léted.

Nézed a filmet az itt és most -mozijában,

de nem is érted.

Elmenekülnél, futnál hajnali széllel,

árad odabenn tengerzúgás, hajszol a véred,

é s   m o n o t o n u l

csak szócseppek cseperegnek agykoponyád üregében,

recitálja tebenned a verset Valaki,

s a lét köreit elhagyva  halálba révül,

vagy újra születni ma, téged választhat menedékül.

Ebben a versben Talkina és Mosestlov fülledt erotikájú kapcsolatának újabb, különös részleteire derül fény.

Sodortál.

Nekem te erős voltál, brutálisan ártatlan. 

kozmikus lény, málnásban  kajtató mackó,
régi vágású, karakán öreglegény,
olykor remegő  megszeppent kisfiú,
tömör őskövület.

Ezer arcú bohóc, de az a fajta,
aki minden játékát halálos komolyra veszi.
Akivel a legjelentéktelenebb mindennapi is
kultikus szertartás.

Melletted minden átfordult önmaga ellentétébe,
így teljesítve be önnön magát.

Új keletű rabszolgaságomnak mámorító szabadság íze volt.

Az örömök fájtak,

a kín elringatott,

a nyugtalanság megbékített önmagammal.

Az újonnan bennem kialakult önzetlenség
egylényegű volt a legteljesebb énközpontúsággal..

A lét folytonos születésben volt,
mert egyikünk se tudta, akarta, miről szóljon

a következő pillanat.

Nem mi oldozgattuk a problémákat,

hanem azok bomlottak mint rózsa,
és hoztak létre bennünket,
már nem téged, és engem,
hanem minket. A kegyelem kézzelfoghatóvá vált,
körbeölelt,mint  bábokat a selyemgubó.

Meghatottak elképzeléseid.
Az arany fülbevaló, amit adtál,

és pappal áldást mondattál rá.

Ezzel misztikus ellentétben álltak
profán megnyilvánulásaid,
s ahogy reggelenként az esetek után

markomba pénzt nyomtál.

Ha elvonszolsz lakatlan szigetre,
valószínű boldogon nyugtáztam volna,

de te "konzervatív elveket" vallottál családról,

munkáról,

gyerekről.

Féltettelek szembesíteni a ténnyel, hogy született mágus vagy,
Sziklás hegységből idetévedt sámán,

hisz hatalmas naivitással lovaltad be magad hitedbe,
hogy jámbor katolikus.

Én viszont már tudtam, hogy Jézus sosem volt meghaló- feltámadó isten,

ám számodra még próféta sem lehet

sohasem.

Nadja Vaszilijről, utószor. Alkonyati anzix

Hajolnak fölém helyetted fák.

Nyugvó nap vére rám csorog.

Hallgatok. Simulok a tájba.

Szelíd domb pihen mellettem,

hegy kéklik messze, derengő város.

Csend kívül és belül, most szinte jó.

Fegyverszünet. Pillanatnyi béke.

Persze rád gondolok mindig, mindenhol; 

lám, legalább a táj befogad,

nem taszít el magától,

 - miképp te.

A szenvedés szétmarta eszemet,

mégsem felejtem azt az éjszakát,

ahogy vált végsővé a bizonyság,

föloldozást tőled kaphattam volna én;

haldoklónak adja csakis halál.

Egy éjszaka csak kettőnké volt.

Tudod, nekem nem jelent vigaszt,

ahogyan eltaszítottál,

leginkább magad aláztad. 

A fák fölém hajolnak, nap vére rám csorog. 

Pokol hetedik köre,

„ hiszen itt is jelen vagy”

Nadja Talkina együgyű  búcsúdala, éjszakai országúton tovatűnő

éjszaka kékje festi a mennyet,

madárszárnyak beterítik testem,

susog a lomb  és énekel,

kések a fények, torkomon égnek

mondatlan szavak

fényszórók fénye sebzi meg arcomat.

égető szél elsöpri utamat.

sehonnan sehová, örökké nélküled.

kések a fények, torkomon égnek

átkozott szavak

álmoknak fénye, tetteim tétje,

sugarad szórd rám, körödbe vonjál,

némíts el halálos hangokat.

kések a fények, torkomon égnek

kérlelő szavak

égess el engem, véremmel fess fel.

hollókkal hordozz, perzselj fel poklom,

rád hagyom halálom hangjait,

kések a fények, szívedbe tépjen

utolsó szavam

Nadja Talkina Gyergyóban tett kirándulására emlékezik vala

Szakadék szélén

pengeél fűszál metszi élesre a  levegőt.

A katlan mélyén szendergő város ködpólyába bugyolált csecsemő,

ha fölsírna sem hallanék ide hangja,

hol sziklakatonák közt menetelő rabnép az erdő,

de fohászkodva szabadságáért a fényre felnő,

fekete felhők takarta nap, ha kipattan,

szivárványból izzó hidakat ácsol haraggal,

és árnyékkévékbe gyűjti a csöndet a fenyves szélén.

Ha kopár kedvedhez

csak a kékszürke, s a méregzöld passzol,

ha már vesztes önmagadra sem haragszol,

ha mit kerestél, rájössz,  seholse nincsen,

és elherdáltad sosemvolt kincsed,

múltadba vezető emlékút, ha idefut,

hazátlanságodból kivándorolni csak ide tudsz.

Emlékbeli táj, elmémben álmodó, vetítsen valóként szemem!

E pillanat igézetében táguljon jelenné gömbidő,

égjen a távol!