Beatice naplója.1283. július.5

IDA MILLNER ASCHKE:

Könnyeim hetekig, mint kitörő, éhes juhok az akolból,
folytak a toronyházak fából ácsolt hídjaira szakadatlan.
Ó, hű társaim a szavak, elfogytak. Pilláimra a vágy borult.
Már nem tudom, hogy álmot vagy látomást láttam-e ott,
hol Mars szobra áll rendületlen a  Ponte Vecchiónál. Hullt
a sejtelem Firenze ősi istenének vállaira,ahogy sötét katlan
kormától megtisztul a súrolás fájdalmától. Hangot adott az
a szobor, szája mozogni kezdett, és a barna bőrű kölykök ó
riadtan szaladtak botjaikkal el. Láttam a lépcsőkig a tenger
térdepel, és a feltörő hullámok mögött Ámor arca arcomnak
ütközött, és nem kérdés miképp ijesztett meg a pogány vízió.
Üldözött százezer hang és bokámat szaggatta a feltörő illúzió.
Percekbe vagy évszázadokba telt el nem tudom, de még most
 is látom, megtömött kosarak gyümölcsei, mint gurulnak szét
magjukat ijedten veszítve, ahogy a rémület lecsapja könyökét,
és nem mozdul az este, ahogy molnárok újra feltörő álmában a
fehér szín kísért. Bárcsak ne hallottam volna meg, ahogy ő visít:

-Leányom, szépséges Bice hagyj fel a versek, ostoba feljegyzések
írásával most!! Lassan férjhez mész te virág, megtudod mi az
igazi kín. Taposs az enyhet adó érzéseidre, nem zavarhatod
meg a sorsot. Bolondos szavadra összekeveredne minden szín.
Nem török orrod alá borsot. Ha szavamra mégis rózsád csodája
elhalványulna, olvass Vergiliust, ki félre lökve dicső történeteink,
kihagyva fontos elemeket, mintha csak fejére  kőszikla nem hullna
magasan tett rá ezerrel, hogy mi is az a csodás deus ex machina!

Beatrice naplója. 1283. május 19.

IDA MILLNER ASCHKE:

A Psalmust énekeljük egész nap.
Fáj a fejem. Nehéz. Kába.
Nincsenek gondolataim. Hiába.
Egyre csak Dávid énekét hallom.
A bestia meg itt kántál bennem.
Dús ékszerekkel csörgő álruhába.

„Vizsgálj meg, Uram, vizsgáld meg szívemet,
 tégy próbát és ismerd meg gondolataimat!
Nézd meg, nem járok-e a gonoszság útján, 
és vezess el az örök útra!”

Örök út. Ez a mondat,
de főleg, hogy örökké. Igen.
Nem megy a fejembe sehonnan,
pedig ezt is mondhatta Gavain.
Buta vagyok, mint egy tál túlfőtt bab.
Szépen dagad, és széthull darabokra.
Félrefordítottam fejem a köszöntő szóra.

(...Ott áll a hídon, szemébe nem nézek,
a freskón csak azt a ronda cetet bámulom...)

Gőgős voltam. És üres, mint a templom,
melyet, világi gondok, álmok kiürítenek.
Mézborban fürdő római hetéra lettem.
Elephantisz sorain csüngött csak szemem.
Széttárt combokat rajzoló „fuvolás”-nak hívtak.
Ékszerekkel imádtak izmos férfiak.
Feltűzött hajú részeg Diana ropta a vérben.
Keresztet meg idebenn nem vetettem.
(De szép a katica az akantuszlevélen!)
Mit szólna ehhez de Troyes Chrétien?

-Hölgyem, engem Ön föl nem izgat,
lovagoljon  macskagyökeren!

Beatrice naplója 1283.május 3.

IDA MILLNER ASCHKE:

Van egy pápám. És királyom is tudom.
Néha találkoznak egy fénylő csillagon.
Ott, hol a tekintet a az ég mélységét éri,
ott szeretnék én egy csillagon elélni.
Az csak az én csillagom lehetne,
a pápám rajta a bölcsesség lenne.
Királyom lenne az érző szívdobbanás.
És én királynő lennék. Mi más?

1283. május 8.


Egy hete nem nyugszom. Éhség gyötör.
Mintha a melleimben rekedne a szó.
Meddig élhetek? Lesz-e még nyár?
És fülemnek télen víg zeneszó? 

Anyám táncra és mosolyra tanít.
Apám lágy hanggal a vállaira von.
Tréfa az élet és nevetés. Barátnőm
olyan szép, mint egy szentikon.

A kápolnában este a bejárat előtt
hallom azt is, hogy serceg a szú.
És azt is, ahogy -mintha odafentről-
szólna a hang:- Miért vagy szomorú?


1283. május 15.

Ma látogatónk jött. Fiatal fiú.
Hamvas, tizennégy éves.
Minden gömböt megfogott.
Mikor már untam, hogy tapogatott,
nevetve mondta, hogy ez téves.
Mi volt téves, én azt nem tudom.
Még alig pelyhedzett szőr az állán.
-Az úrfit úgy hívják, hogy Moni?
Kihúzta magát, mint egy hű lovag:
-Az én nevem  Cecco d'Ascoli!*

Később a csillagokat néztük.
A holdfénynél a Nagymedvét mutatta.
A porba  lerajzolná nekem az Antarest.
Sóhajtott. Keserűen széttárta kezét.
Nem elég –mondta,- a vénuszi fény,
hogy megmutassam milyen egy égitest.

1238. május 18.

Ma könnyű volt a lég, úgy bolyongtam,
mint a dervisek az anatóliai szélben
Repülni vágytam forró földek felett,
de határtalan sivatag lett a képzelet.

 Karom lendítem a penecilussal este.
 Szentmisét mond nekem egy  pók.
 Olyan sovány lett az anyám teste,
 és donna Scusáé mily pufók!

 Márványpadon a morzsák elpihennek.
 Aragóniából hozzák az étkeket.
 Ma megéreztem milyen is a vétek.
 Hideg bársonyra vetődő szemek.

Azóta egy tiszta gyolcsra vágyom.
és árokparton aludni volna jó.
Úgy gömbölyödnék ott a holdvilágon,
mint lombjáról a leszakadt dió.


* Cecco d'Ascoli; (1269-1327) Költő, orvos, filozófus, és asztrológus, Dante kortársa és védelmezője.Fő műve az L' Acerba . Az inkvizíció máglyahalálra  ítélte, mert állította, hogy a föld gömbölyű. 

Beatrice naplója. 1274 május 1.

IDA MILLNER ASCHKE:

-Nagy feladat áll előtted, leányom- szólt,
de én csak egy korhadt fatuskóra lestem.
Még gyermek voltam én, s anyai szónak 
se hírét, se jelét nem értelmezte a testem.
Az Úr 1274-es évét álmomban zordabb év
követte. A májusi eget le is festettem volna
én, de lelkem zavarodott színeit egy torz
kéz szokatlan  kősziklák peremére törette.
Félig még láttam azt, hogy sürög a hű nép,
atyám házában a sok balga erényt miképp
mímel. Vérvörös ruhámban szalagokkal
táncolva én nem törődtem egyetlen romlott
hímmel.  Az imádság köntösét és csuklyát
felöltve lassan, kitartóan figyeltem az időt,
ahogy Júdás módra gonosz folyóba loccsan.
Egy hídon álltam épp, jobb partján jelenem
képeiben egy arcomba fúródó sötét tekintet,
tudatta velem, hogy Aquinói Tamást már
nem, és  Bonaventúrát ez év végére nem éri
már többé semmilyen magasztos ihlet.
A híd bal partján szemem mikoron az óriási
messzeségbe révedt, Firenze tetői felett az ég
bíborfelhők  palástjában égett, és minden édes
költeményt, szonettek hű lakóit, az Arno sodra
arannyá változtatta át, míg csak a nap őket éri,
ott állt a hídon a bús  Dante di degli Alighieri.

-Nagy feladat áll előtted, leányom -szólt, de én,
de én csak egy díszes  kopott freskót néztem,
a jövő furcsa lapjain a betűk formázta cet 
gúnykövekkel száját kitátva üzente neki:
-Az éden, az éden már mióta, és hogy elveszett.

Dante and Beatrice by Henry Holiday (1884)

1283 április 30. 

Kilenc év hogy eltűnt, s mennyit éltem már.
kilenc imát mondtam ott, kilenc Ave Máriát,
Mikor meglátott valaki, kinek szeme ismerős,
társnőim kuncogtak, ne higgyem, hogy ő a hős.
 -Nézz Szent Sebestyénre – vigyorogtak épp,
de egy angyal a vállaimra szállt. -Írj verseket-
súgta  sietve, és a glória a Chiesa di Santa 
Margherita dei Cerchi gyönyörű fényeiben  
hátrébb suhanva megállt. Pironkodtam, igen, 
megvallom, e szokatlanul zengő szózaton.
Most már a testem, mint édes ostyát óvhatom.

Nadya felejtésföldbe temeti Mosestlovot. Játszom azt (I'll Take Care of You)

Játszom azt,

hogy semmivé sötétítelek.
Már csak a sejtemlékezet szintjén rezegsz bennem,
ahogyan lopva fogkrémet eszem, mint te is kamaszkorodban.
Játszom, nem te hagytál el, csak a szavak, ha rólad vallanak.
Mégis lódul az akarat, hogy néhány pillanatroncsot a jelen felszínére hozzon.
Csöndradar pásztáz múlt-mélyben hínáros hajót.

A Maros partján arany-sárga-zöld ragyogás minden,
az ártéri fák, a fű, folyó, iramló halak.
Sodródom a folyóval, mozdulatlan melletted ülve,
a fény, a szél, a hullámok halk dala minket lassan összemos.
Rántott csirkét majszolunk, és fonnyadt almát,
de érezzük a természet hatalmát, mint hangtalan lélegzetvétel,

-haláltól hazug-, természetes, hogy vagy nekem, és leszünk örökre,
s látunk derengő fénykörökre, amint körbefonják a romvárat a hegyfokon.
A lépcsőn felmenet fekete galambtoll rejtezett.
Engem várt, érezte érkezem, talán sejtette is,
a zöld hasú egylejes mellé elteszem,
hogy Máriaradna örökre velem maradna.

Aradon ért az alkonyat, s a presszó teraszán két konyak úgy hatott,
hogy oldotta a bánatot, mert minden érkezés távozást ígér,
s a fájdalom fája egyszer égig ér, habár gyönyörmagot vetettünk,
- így bosszulja meg magát minden tettünk.
A határ felé, százötvennel az s kanyarokban,
becsukott szemmel halni akartam.

Az autó dorombolva falta az éjszakát,
a határt Battonyánál léptük át,
és hajnalra ránk hajolt az álom nyugalma.
Félelem nélkül öleltelek, hol voltam ezerszer egy veled.
Felejtésföldbe temetlek, jeltelen sírba, jó halott legyél,
gyászomat biztasd könnytelen, könnyű közönyre.