„Csak azt ne képzeld, hogy mágiád csak holmi üdítő és felszabadító szimbolikus játék. Ne feledd, az ősforrásnál vagy, és Jákob lajtorjája mellett! Persze ne várd, és ne is csüggedj, és főleg ne kételkedj, ha a kezedbe kapott varázsbot nem virágzana ki legott. Mert nem fog.
Ne szigorú légy önmagadhoz,
de végtelenül állhatatos.
Amibe fogtál, teljes embert kíván.”
(Nagy Katalin Erzsébet)
állsz hol fény elárult
hulló árnyék is megsebez
hullámok nélküli óceán
parttalan súlyos tömeg
a múlt a jelen jeltelen
sziget jeges kis szívek
sziszennek nyelved parazsa alatt
de kiürült végleg a messze
kinek üzenhetnének a szavak
virágszirom lehetne csend
helyette éles kőszilánk
csontodban sivít félelem
mozdulathiány-halál
sírni sírni sírni sírni volna jó
menetrend szerinti seholba
indulnak kormos-nagy gőzhajók
fedélközén búcsút int alázott árva nép
ha maradna mégis rabnak itt
magának áshatja majd a sírjait
átoklenden szabadság ennyit ér
nem hoz feltámadást hét szlogen
a katarzis legyilkolt Hófehér
deres üvegkoporsóban pihen
méregavarillatot sodor feléd
tárd néki két kifosztott kezed
ölniképes cinkos itt a szél
lebeghess hínárként lélegzettelen
Nem
érezhetek én
mert kitömött báb vagyok
szalmaszál
szurkál szívem helyén
karóba húzott praktikus akarat
idegen
földön így lettem kemény
legény elűzzek minden
madarat
mert menekülni kényszerül az ég alatt
kit
szárnyakkal vert a teremtő
legyen ez a föld
vágyattemető
éhségét ne csillapíthassa itt más
nekem
sem juthat feltámadás
mert nincs is szám
én nem
szólhatok
ködöt lehelnek rám
ellenséges évszakok
lila
ég alatt
sárga folt vagyok
komplementer
szent
figyelem
milyen dalokat sziszeg
tengelyem
mentén
a
szél
nem létező számban
csöppnyi keserű íz
legalább
a vers vége
most legyen precíz
„...erdő
kell, rét, tó,
mély, zöld vizű medence, …de
felfal a vörös,
a fekete eléget –
és semmi sem kínál
már menedéket...” (K.A.)
Várakozásillat,
tárkonyíz. Cserépnyi
föld párkányra, és
kirajzolódik bennünk ami
még nem szín,
de
lehetséges formája. Hullám
és ringás egyetlen
csepp centruma, időt
álmodva magunk zúzzuk
zúduló patakká. A
fa lehelete csak szemünkben
bomolhat
lombbá. Pihegő,
élő pixeleket látunk az
ég monitorján. Tárkonyt
és cicafarkát kívántál, a világpók hálójába bábozta
lelked
riadását, ahogyank kértél
barátot, vagy
éppen ismerőst, ha
küldene, hát lennél rá vevő, mert
bizton meggyógyítana az! Igen,
néha a vágy is halált havaz, mert
megérezted a félt halál jegét, Sshogy mi olvasztaná nem
vörös, nem is kék, csakis
a zöld. Jeles
ponttá lett ama nap,
idővonalad
bizonyíték, hogy
tudjuk mi azt is, mit
nemtudunk, halálunk
dátumán
évente meghalunk, ísmétlődések
hologramja a gyász, egyetlen
múlás tölti meg a temetőt. És
megint a zöld, az
a szalagos, lengezöld kalap, ahogy
lehunyt szemem oltalmában megmaradsz,
viselvén
fényképen
virággá fakadsz, arcod
sziromszép ballada. Napok
óta bennem az a zöld ezer
lehetséges formát költ, hol
kozmoszt modellezne, hol
üde dalt fakaszt, egy-két
taktust megmaraszt,
mielőtt
újra elszalad. Absztrakció
kémcsövében párlata, aztán
csak z betű zizegő bánata, reményt
tenyészt, elenyész? Ősegész,
vagy mint Monet képein, mindent
átható színezék?
Halálhíreddel
most okot nyert e matatás a mégelképzeletlennel, és
célt is, hisz te kérted; küldöm
hát a világon túlra, mint
útilaput a liliputi
végtelen
útra,vagy inkább gyógybalzsamként
a zöldet,
hasson,
tudassa azt, az
a halál sosem öl meg, ha
öl, vagy ölelés, feketét,
vörösét sose féld, mert
árnyék és vértelen. Áldott
jó föld lehet a nulla, melybe
minden tudat belehullhat, Nem
mondom hát, ég veled, az
ég csak látszat, miről
bennünk készül a vázlat, de
a zöld örök, s veled most egyetlen pontba
költözött.
Nem akartad, hogy összevágott képekből
hangokból állítsak emléket szerelmünknek.
Mindig irtóztál a túl látványos elemektől,
bár használtad, hogy erősítsd a szabályokat.
Ezért megharagudtál, amikor elmondtam
tervemet. Hisz nem tudtam a szabályokról.
Csak azt tudtam, boldog akarok lenni.
Mert sokat ért a csókod, mint az ősi lélegzet.
Nem tudtam, hogy azért voltál hangos, és
mozdulataid azért voltak teátrálisak,
mert a szabályok kihangsúlyozásával
a láthatatlan és nem hallható törvényre utaltál.
A törvény mely erősebb mint az élet, és
súlyosabb mint a halál pecsétje.
Emlékszem ahogy sírva felhívtalak,
mi ez már, hogy karjaidban ringatsz.
Elaludnék, de a tér csapdaként működik,
és mire felébredek,elválaszt minket három
határ, ez a rongyos, ez a sérült valami
különváltan az emlékezés különös útján él.
De ami tűztörvénybe simul az az élet,
a súlyos, a megdönthetetlen arany fényű
lobogás, a zuhatag, az örvénylő vér, a zöld.
A könnyű , szép mozdulata az odaadásnak.
Ahogy átüt a perceken. Lemondóan legyintesz
rám. Hangodból a törvény szeretete árad.
A kísérlet a lehetetlenre. Azt mondod épp olyan
felszínes vagyok mint a többi nő. Provokálsz.Ütsz.
Hallgatok. Hallgatod. Azt gondolod, hogy
nem figyelek.Kétségbeesel saját kijelentésedtől.
Hangosan mondod : Halló...Halló...
Már majdnem kimondod a csillagtörvényeket.
Aztán szánva szánsz, mint egy hátát domborító
kis piti vadat, és azt mondod, ne képzeljem el,
hogy ez az egész beteljesületlen volt, mert egy
ilyen kapcsot nem választhat el semmi sem.
A temetésed napján olyan részeg voltam, hogyha
szembejöttem volna magammal hatszor és tízszer,
akkor sem ismerem fel magam az elmosódott
klisében, abban a fura varázslatban, ahol
a sorrentói teraszon új életet ígérő szélkavarban
átfogtad a derekam, és azt mondtad ,hogy kell
a megtisztulás, hisz történelmet akarsz írni a törvény
rejtegetésével, mikor nem mondod ki, csak körbeírod
zenével, emlékekkel: azértis halhatatlanok vagyunk,
és hogy élveztél mindig minden gondolatot velem,
de nem érzed jól magad, térrabszolgákká váltunk,
és hogy eleged van az emberi kapcsolatokból, de
azért is ez a hang vezet, mindegy hova, mibe, a drámai
kíséret tudom csak erősebbé tesz , leszámítva a reggeli
túlvajazott zsemléket, kulcsaim, pénztárcáim elvesztését,
a sejtekbe sokkolt fájdalomkapcsokkal ha jön az éj.
Olyan nagyon nagyon nő a hold körül a vak seb.
Tengerként áradok, apadok, kövülök, fényleckéket adok
a gyújtópontok fáklyává válásáról. Nélküled megfoganni
sem tudok, kráterek zuhannak kimondott szavainkért,
sivatagok fagyában őrlöm a gondmagokat a történetek
nélküli halászok homlokáról, kik gyöngyöket találnak
a túl plasztikus partokon, hova csak a világítótornyok
pászmája ér. Egyenes alakban terjedek a kőszobrok tört
gerincére, a torzók mosolyát tárolom mélyeimben újra
rekonstruálva szikrázó szemeidet is. És idegen égitesten
átlátszóvá teszem kemény formádat, miközben egymás
atomjaira présel minket egy karbonádó robbanás.
Meztelenül és egyedül, ahogy minden ajtón áthaladva
jelentem neked kint vagyok már a szabad ég alatt és
fázom a hiányodtól. Kapd el könnyeimet még ma,
mert borostyánná változhatnak kezed érintésétől.
Valaki azt mondta, hogy a gyémántok öngyulladása
és a megistenülés között a határpont a szerelem
fokán csak a teremtésről való lemondással
érhető el, az örök visszatérés reményével. Hibáztunk.
