2018 március 23.-án lefordítottam egy versem.
Ennek jelentősége négy nap múltán mitikussá növekedett.
We shall play silence hereafter,
as though would be any similarity
between the fruitbaskets and palm sundays.
I walked in the town,
it confused me a little bit,
that my feet touched the ground.
Without me You will be able to hold anybody too.
It was the night of lashes,
every star fallen from the sky,
and melted down the unwashable inky-darkness.
Everything is possible since this point of
time,
you can forget the sway of cradles,
and a jungle comes to life behind my closed eyes.
The elephant is forgiving,
the tired tiger throwing down its stripes.
The jackal is singing.
At the time you had moved under my skin
without notification to play my death.
The idols had increased to giants,
wrinkles wrinkled on the escalating morning to the
time of change.
Somebody shattered a glass swan in the depts of the
coffeearoma,
from thence my palm has been bleeding.
ezen túl csendet játszunk,
mintha mindegy volna gyümölcskosár, vagy
virágvasárnap.
sétáltam a városban,
kicsit zavart, hogy földig ér a lábam.
nélkülem akár ölelhetsz mást is,
ostorcsapáséjszaka,
lehullott minden csillag,
szétfolyt a moshatatlan tintasötét,
azóta bármit lehet.
elfelejteni a bölcsőringást.
és lehunyt szemem alatt életre kel egy
dzsungel.
az elefánt megbocsát,
a tigris fáradtan ledobja csíkjait,
a sakál énekel.
akkor a bőröm alá költöztél
bejelentés nélkül eljátszani halálom.
az idővé fokozott reggelre ráncok gyűrődtek,
a bálványok óriássá nőttek.
a kávéillat mélyén valaki összetört egy
üveghattyút.
azóta vérzik a tenyerem.
