Nadya - felkérésre-, Kölcsey Himnuszának kapcsán hazaszeretetéről vall. Himnusz pocsék időben

Ismeretlen festő: János apostol Patmosz szigetén. "Én vagyok az Alfa és az Omega, az Első és Utolsó; és: A mit látsz, írd meg könyvben, és küldd el a hét gyülekezetnek, a mely Ázsiában van, Efézusban, Smirnában, Pergámumban, Thiatirában, Sárdisban, Filadelfiában és Laodiczeában" Jel 1. 11

(Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt.)

Nagyon nem szeretem e feladatot, haragszom rá, sarokba szorít, szembesít olyan vonatkozásaimmal, amivel semmi kedvem nincs szemezni. Úgy tűnik, elhagy köz-érzetem, ledarál a fogyasztói társadalom gépezete, vagy kozmopolita vagyok, avagy teljességgel apolitikus, az élned, avagy halnod -parancsa helyett nálam  az el lehet innen menni -szlogenje van  érvényben. Talán már el is mentem, csak idáig nem tűnt fel senkinek, saját magamnak sem.   

Elsődleges valóságunkra rátelepedett egy másodlagos, aztán egyenrangúvá vált vele, s mára szinte bekebelezte. Nincs ezzel semmi baj, szilánkosra tört tudatunk is szilánkosra tört tükrökben tükröződődik.

( Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.)

Mert ki lehet vele tapétázni közintézmények falát, fel lehet szólítani rá, parancsba is lehet adni, de milyen egyetértés lenne, lehetne létminimum alatt, a semmibe féregként araszoló, és milliárdos; züllesztett kisebbség, és oroszlános mentében, öntudattal masírozó között?

(Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.)

Mi az az egy, amit még mindnyájan egyként érthetnénk? Talán maga a nyelv. Emlék, mikor a csíksomlyói búcsúba menvén, a határtól 500 km-nyi út megtétele után, újra magyar nyelvű feliratokra nyílt szemem buszunk ablakából. Életemben először éreztem, mintha hazaérnék. Olyan helyen, ahol még sosem jártam.

(Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.)

De fegyver e nyelv, és Hazugságállatkáink kitűnő táptalaja. Ezerféle hazugságállatfajta virul benne, van megélhetési-, menekülési kényszeres-, félelmes-, gyávaságos hazugság, de a legveszélyesebb a manipulálva-rablógyilkos hazugság, s haj, olyan jól hazudni, mint a magyar, egyetlen náció sem képes. Ebben a szövegkörnyezetben a legeslegnagyobb hazugságnak az tűnik, ha véletlenségből, tévedésből , identitásvesztésből, SZEREPTÉVESZTVE valaki egyszer igazat talál mondani.

(Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre)

Talán ott szúrtuk el kollektíven valaha, mikor arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ami idegen, csak jobb lehet. Csinosabb, tetszetősebb, használhatóbb, felsőbbrendű. (Így működnek az önbeteljesítő próféciák.)Betévedtünk ide, s folytattuk gyanútlanul a szkíta népek gyakorlatát, keveredtünk boldogan szomszédos törzsekkel. Valahogy nem tűnt fel, hogy ők- idegenek. Istenem, így jártunk. Fokozatosan sorvadt el identitásunk, túlélési technikáink, és ma már kereshetünk vadul őshazát is Közel -, s Távol- Keleten, dombokon, hegyeken, alig egy ugrásnyira az Uráltól, az amerikai esőerdőkben, Egyiptomban, az elsüllyedt Mu szigetén, vagy a Szíriuszon, de akár megtalálhatjuk itt a Kárpát-medencében, belterjes, és politikai fegyverként alkalmazható szubkultúrát teremthetünk belőle, valódi nemzeti egységet kovácsoló mítoszt aligha.

(Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját e hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette)

Közös haza helyett be kell érnem kicsike sajáttal, komfort-, és pátosz nélküli priváttal.  Laktam már tucatnyi helyen.  Talán a hiteles kisbolt, ahova évekig törzs-hitelezettként jártam.  Ólmeleg, meghitt nyomor, a bejárat előtt sörözve-politizáló férfijak.

Talán a helyi gimnázium, hol családom három generációja „ért le”.

Talán blogom, ahol virtuálisan nap-mint nap eljátszhatom magam.

A hazámat magamon kívül nem találom.

(Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpködtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvák hő szeméből!)

Rezignált szignál. Helyek; otthonommá sosem lesznek. Lakások, konok falak. Tüdőmből levegő, eszköztáramból a meggyőző-erő egyre fogy, - szétpukkannak hólyagok. Szívem lyukas sajtdarab, egyirányú hold. Jobb kamra, bal pitvar; két kihalt pályaudvar. Innen nem indulnak vágyvonatok, de befutnak időtehervagonok, tegnaphulladékkal rakva. Tükröm csorba tavába pillantok nap, mint nap hiába; fel ma sem támadtam.

 Ha szemem lehunyom, találok belső hazát?

 (Szánd meg, Isten, a magyart

Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!)

Hazám a halottaim, bár mind cserbenhagytak,

- egy belső Balaton, ahova krízishelyzetben rendre álmodom magam, többnyire fogaimat is elhullatom a partjainál,

- néhány dal, néhány könyv, hazám néhány versem is, amit fejből felmondok magamnak,

- otthonom a méhem, bár én még sosem laktam benne, de legjelentősebb élményeim neki köszönhetem, és törvényei szerint élek,

-hazám  ez az ingatag sejttelep. Készül egyre a halál az intervencióra.
A hazámat magamon kívül sehol sem találom, házamat meg viheti a bank, - himnusz ez, pocsék időben. 

Színészt nem kérek hozzá, magam szeretném előadni, mint afféle magányos, "protestáns" vándorprédikátor.

Levélféle György lovagnak

Gustave Doré illusztrációja

IDA MILLNER ASCHKE:

Szia! Nem. Nem megyek hazafelé Veled. Majd elintézem a saját dolgaim. A barátnőm pedig nem hinném, hogy jó választás lenne Neked. Átgondoltam azt a tizenvalahány évet, amióta ismerlek. Neked tönkrement a karriered, a sok piától az idegrendszered, és ez még enyhe kifejezés. Én meg pontosan azzá váltam, akitől borzonkodtál mindig is, te sárkányölő lovag! Túlléptem a 35-ön a
65 kilón, és nincsen vörösdiplomám, mint Neked. Sőt Freudot sem istenítem úgy, mint Te, bár mindent elolvastam tőle a melankóliáról és a hisztériáról. Azonkívül, hogy csak egyszer és utoljára akartad szó szerint kiverni belőlem a sárkányságot,
hogy egy hétig voltam kék-zöld tőle, és majdnem belepusztultam a fájdalomba,
jelentem nem járok osztálytalálkozókra, mint Te, old-timer autókkal, és  nem próbálok
tanácsot kérni a pannonhalmi főapátnál a bimbózó kapcsolataim kezdetén, mint Te annak
idején. Azt ajánlom, hogy többé soha-soha ne keress, és ne próbálj megvádolni semmilyen
boszorkánysággal sem, azt kaptad a sorstól amit megérdemeltél. Hogy meghalt apád, anyád,
nagyanyád, és kirúgtak az igazgatói pozíciódból azt magadnak, továbbá a sorsod ismeretlen
faktorának, valamint a borgőzős téveszméidnek köszönheted. Akármilyen hihetetlen, én nem
tettem feljelentést sem a rendőrségen, sem a főnöködnél a benned tomboló agresszió miatt,
amikor terrorizáltál mindenkit a családodban az 5 évestől a 100 évesig. Kékszakáll.
Amiért írok az nem ez. Ugyanis az emlékeidet szeretném egy kicsit helyretenni. Tudvalevő,
hogy az a sok pia, a rád törő ismeretlen élethelyzetek, kicsit módosították a fejedben a
dolgokhoz való hozzáállásodat, te szerencsétlen. Átlátok rajtad, te görény. Ne gyere még egyszer
nekem azzal, hogy a nemesi szívednek köszönhetem azt, hogy a születésnapomon te a megkergült
karrierista pszichiáter barátodnál a születésnapi tortára marcipán hattyút applikáltál.
Továbbá azzal se gyere, hogy mi mennyire összeillő pár voltunk annak idején, mert az utcán
éjjel egyszer felbontottunk egy üveg pezsgőt, csak hoznom kellett hozzá a bordó gravírozott karcsú
kristálypoharat, amit felemeltél az égig és Krisztus vére jutott eszedbe róla. Meg az élet gyönyörűsége.
Pontosabbak az emlékeim, hidd el, nálad. Amikor a tihanyi apátság egyik dísztermében előadást
hallgattunk a magyar társadalmi helyzetről keresztény szemmel címszó alatt, hidd el előbb vettem
észre mint Te, hogy az előadást tartó Imhotep csuhája alatt a katonai bakkancs mögött milyen
lőfegyver szorult.
És te ezeknek hittél, ezeket istenítetted. Az érettségi találkozón volt időm végigjárni a folyosókat,
amíg Te a drága és elit hőn tisztelt osztálytársaiddal töltöttél, akik nem adták alá egy minimum szívsebészi habilitációnál. Megmondanád,  ha már nekem nem, de csak úgy magadnak, hogy hogy történhetett mégis az meg, hogy a nagy szocializmusban, abban a nagy kádári átkosban, hogy a faszba telt a bencéseknek olyan professzionális filmfelvevő berendezésekre, amivel rögzítették az
idióta fiatalok medence partyját? Megmondanád, hogy miért volt jó buli akkor nekik, hogy minden
végzős tanulót cigarettával a pelyhedező pofájukban fényképeztek le?
Hogy a picsába van az, hogy a nagy elit osztálytársaid kissé bűntudattal és kognitív disszonanciával
vallották be, hogy nagy európai titkos misztikus rendszektáknak a progandistái lettek?
Kékszakáll. A pszichiáter barátodat keresd fel legközelebb. Ülj be a reneszánsz trónjába a vörös fegyverszobába és meditálj, ha ő nem lesz otthon, mert Stassbourgban van jelenése. vigyél egy üveg bort a kiégett feleségének, és panaszkodj rám.

KinG GaGA

„Ha két embertípus, két ősi princípium, két örökösen ellentétes világ találkozik egymással megtestesült alakban, akkor sorsuk elkerülhetetlen. Vonzzák, elbűvölik, meghódítják, megismerik, a végsőkig fokozzák vagy megsemmisítik egymást. Ez történik mindig, ha férfi és női princípium, lelkiismeret és ártatlanság, szellem és természet tiszta formában találkozik és néz szembe egymással.”
Hermann Hesse: Narziss és Goldmund



 IDA MILLNER ASCHKE:


Jajj, de édes ez a Hesse bácsi. Én láttam a hálószobáját. Igen puritán volt. Tele kis bűnös elnyomó

angyaldémonokkal, szigorral. Fegyelemnek semmi jele szemüvege mögött. Kívülről egyetlen megengedhető ránc sincs a lepedőjén. Anyuka beleőrülne...

Habzsolta korosztályom a másolt identitású szerzőket, ahogy apám mondaná. Gyönyörű és csodálatos féligazságaik hányszor és hányszor bűvöltek el. Az élet cool volt, mindaddig, amíg nem kezdtek el a dolgok gyanússá válni.

Kinga látszatra erdélyi magyar. Kicsit töri ugyan a nyelvet, és hurráoptimizmusa egyszerűen elragadó. Mindaddig, amíg meg nem tudod, hogy már 5 éve jár pszichológushoz, hogy volt már három abortusza, és két öngyilkossági kísérlete, és minden hétvégén halálra itta le magát, és úgy be volt szívva, hogy a saját anyja sem ismerte fel.

Apropó anyja. Teljes gőzerővel tapsol, mert Kinga megtalálta álmai hercegét. Szó szerint. A férfi nemesi származású kis, szomorú, idősödő ficsúr képét kelti. Egyszer láttam, hogy rázta a fejét Kinga féltékenységi jelenetét követően. Átjött, hogy levegőt kapjon. Aztán Kinga elmesélte, hogy a Ceaușescu rezsim idején mennyire jól ment a szüleinek. Menekülniük kellett, mert üldözték őket, otthagyva azt a csodálatos Erdélyt, és ő nem tudott igazán beilleszkedni a nyugati társadalomba.

De ő akárhányszor a magyarokra gondol, megszakad a szíve. Gá...gá..gáá.. Van egy ország, Magyarország...gá..gá..gá...énekli hangosan, miközben a Hesse kötetet a kezembe nyomja.

Ó szép idők!! Látod,- és a Hesse kötetre mutat: -Ezekben a könyvekben van leírva az igazság!

Na ha megbódogult boszorkányszellemem újraéleszteném kiűzném belőled a hamisságnak szószólóját, de ekképp, jó erdélyi tájszóllással:

Menny el, menny el!
Hegyeknek, vőgyeknek, kőszikláknak háta mellé!
Hol fekete kutyák nem ugatnak,
Hol kovászos kenyérrel nem élnek,
Hol fekete kakasszó nem hallatszik.
Esti harangszókor meg ne találtassál, vagy déli harangszókor.
Abba a csontba s abba az izekbe, ahova beszállottál,
Mert ha megtaláltotlak,
Elvágom a késvel a nyakadon,
Agyonütlek a Jézus feszülettyive' ámen.

De helyette,kinyitom a könyv borítóját: lelki szemeimmel már látom is, hány külföldön élő magyar származású embernek hasad meg a szíve becses óhazájára gondolva, amikor az ilyen gágogók őt gonosznak bélyegezték, mert más elképzeléseik voltak mondjuk a demokráciáról,és nem álltak be az árulók és spiclik közé, hogy a fennálló hatalomnak jelentsenek, hogy ne csak zsíros kenyérre teljen.

De a másik oldal is itt van ebben a csodálatos nyugati demokráciában. És nemcsak magyarok.

A lengyelek közül a sérültebbik rész, még mindig képes saját honfitársainak keresztbe tenni, ugyanazokkal a módszerekkel, pusztán merő nosztalgiából, mint odahaza.

Kingának egy szerencséje van gondolom, az újjászerveződött román hírszerzés még nem agymosta meg az életét. De miért kellett lélekszakadva menekülniük külföldre?

Tudom már. A hercegi vért felmutató magányos búsképűért.

Mert Hesse szavaival élve: “Ez történik mindig, ha férfi és női princípium, lelkiismeret és ártatlanság, szellem és természet tiszta formában találkozik és néz szembe egymással.”

Nadya versei, mellyekkel álló nap képzeletében bolygó Vaszjenkáját idézgeti

Holdfényből reverenda

hajnalra lefoszlik róla.

Meztelen remeg arca

ráömlő virradatban.

Egyedül,

-ahogy mindig akarta.

Csak én hittem,

hogy vele vagyok

celláiba zártan,

lüktetek együtt

szívdobbanásával,

vagyok egy árnyékban,

mi kézfejére hull,

szólok hozzá,

hívom hallhatatlanul.

-Mondja, miféle öröm űzte,

szívét széthordatni széllel?

Milyen vágy kényszerített

vezekelni mások bűneit?

Hívni halált, hálni véle

nyirkos párnáján elmúlásnak,

 mire jó? Ki lesz gazdagabb,

ha önnönmagát kifosztja?

Konokul a reményt elűzte.

Önt taszítja jövője,

múltja riasztja,

a jelenen átvérzik.

Eltűnik. Láthatatlan.

Fényekből szőtt hajnal

holdköpenyes alakja,

remegő arccal,

ráfagyott virradatban,

önmaga-akarta.

Nadya keresztje. Magának ácsolta.

Pillanat-pillangó

testét tőr

szúrta

át.

A

láng

ellobban,

a szív megáll.

Hiányod

szemhéjam alá

fúródó üvegszilánk.

Te-

ér-

ted

testem megaláz.

Vágykeresztre

Rá-

sze-

gez.

Szeretlek.

Minden más,

csak ámítás.

Talkina itt szeretné megértetni Mosestlovval, a látszat csalóka visszfény. Látlelet és diagnózis.

Látod, ma mindenre azt mondom, működik, 

és te máris csipkés hangulatokat képzelsz rám.

Másképp beszélek, -mondod-, mint néhány napja.

Ezt elnevezted gyógyulásnak.

Még most sem érted, a szerelemnek nincs köze

időhöz. Katatón ajkán

nyálcsepp, mozdulatlan drágakő,

vagy tárgyát elhagyva téged is levet,

de tovább nő, akár halottak haja a koporsóban. 

Nadya végre  lazán meghatározza identitását. Vérző gyolcs, és görög! dinnye.

Vagyok, ki nem ragyog, csak tompán sejlik.

Hanyag kötés beteg sebén,  mi általvérzik.

Velem üzen a szüntelen halványuló Eltávozó.

Én már tudom: csak az tiéd, mit időszél

belőled homokhalomként el nem hord,

szívednek titkos rejtekéből, hordalékként,

Léthe vad vize ki nem sodor. Leszek neked

a szétoszló felhők alól kigördülő hold-hógolyó,

szemedre hűlő, álmodat űző ezüsteső.

Ébredj fel kedves, mert esendő testedben

lidérces álom ólomsúlyos fészket rakott.

Kelj fel nekem! Vigyázzuk éberen a tűzként

táncoló, nekünk rendeltetett jelenvalót.

Narancs- sárga – zöld. 

Illata, íze, ritmusa. Neked

dinnye lennék csak, kerek, jófajta.

Augusztusi nyár dús gyepén

 nagy kanállal edd, s ne bánd,

ha öledbe fojt az édes lé. Élvezd, 

amíg lehet, mert erjedés lappanghat 

héjam alatt, bűntudat nélkül

falj, másnak gerezdet ne hagyj,

s az édenkert földjébe, újholdas éjszaka,

a tudás fája köré ültesd 

-a kiköpött magvakat.

Nadya Talkinát zabolátlan képzelete ezúttal a mesés keletre röpíti szeretőstül, a bontakozó hangulatot  csak a vers végén említett rem-fázis teszi tönkre

 

Ha nézem

különös, keleti arcéled,

lelkemben égmúlt feléled,

tudom, tiéd voltam sok ezer éve.

Emlékeznek sejtjeim erre. Te voltál uram.

Mindent betöltő hatalom.

Sátradba vittél, megismertél egykoron.

Szemérmem fel te tártad,

röpítettél  elragadtatásba.

Megtanítottál engedelmességre.

Ékszerekkel jutalmaztad szerelmi mesterségem.

Tűz mellett  nótákat neked daloltam,

Szerelmünk szikrákkal szállt vöröslő holdba.

És táncoltam csillagok alatt,

csörgettem csörgőt,

bokapántokat.

 Érte fázom,

érte reszketek, 

hidegek a sivatagi reggelek,

kobra kígyó halálra marhat,

nélküle kell átkelnem a túlpartra?

Kegyelmes istenek, Ámon-Ré,

Hórusz, Anubisz, Toth és Széth,

te istennők anyja, fátyolos IszeT!

Ígérjed meg, hogy kedvesem, a harcból, 

sátoromig visszaviszed.

Ölemben  tűz ég,

reszketek, olvadok, elveszek,

 meghalok, éRte Én.

Erős bikám, öklelni bír ám,

amíg csak nem vagyok holt, se eleven, 

Elolvadok, viaszocska a lángtól.

Elringat, betakargat,vigyázza testem,

ahogy bevonz az álmok birodalma.

Félrevert harang-nyelvem furcsa hangokat 

gajdol angyalnyelven, még önmagáról mesél

kicsit az extázis, mielőtt belépek a rem-fázis

kapuján. 

Nadya nagyon dühös, mert bár egy másik verséből egyértelműen kiderült, hogy költővé változott, most mégsem sikerül szép verset írnia, és persze még mindig Vaszjenkáról van szó

A mindenmasszából kihalászlak.

Leporolok egy porhüvelyt.

Ennyi volt.

Tovatűnt alázat.

Hülyén festesz.

Kiprésel időm magából,

halni szül. Tonnákat emelne a nyelv,

de inkább forgalomból kivon,

mégis rímbe fordul, kín a számban

megcsikordul, romantikázni pedig tilos.

Nemlét óceán mélyén nyüzsögnek nincshalak,

rájuk villan vansugár, csillog a pikkelylehet.

Ez sem jó.

 Hiányzol. 

Szomjazom a szóra, de más elmondani,

és más beszélni róla,

- jól jönne most egy pohár szóda-,

sárga rózsa, piros rózsa,

 ne feküdj a hideg hóra,

lüktet bennem minden óra,

-kellesz, mint zsidónak a tóra.

Arról szól a történet,

feldagadt a tört énem.

Isten üveggolyó tenyeremben.

Lepattan rólad, nagyon utállak ezért.

Fényben fürdő angyalokkal hempereg kisgyerek,

egy másik lyukas csörgőt ráz, sikoltana, szája nincs.

 A harmadik én vagyok.

Hatalmas tömböt csákányozom, rám borul.

Meghaltam.

Legalább nem kell tovább verset írni.

Ilyenkor azt sem érzem, hogyan

tördeljem a sorokat, pedig

máskor könnyen adódik,

pedig hogy örülhetnék, 

milyen szép verset írtam, így csak

szomorú vagyok.

Ideges.

Verjen meg a sötét ragya

ne találjál soha haza

Legalább ne szólna fejemben folyton ugyanaz a Chopin darab, 

sokkal jobb lenne írni szép verset, mint láncban szívni

cigarettákat.

Aki hiánnyal terhes,

átkot szül, ha kínt fogant.

Repedt bádogszív csörömpöl.

Sehol se vagy.

 

Tűz-szalamandrák

„Nutrior et extinguo”
       táplálom és kioltom


IDA MILLNER ASCHKE:
Mi szeretjük a tüzet, a lángoló szavakat.
Egykor fríg mellszobrokon ültünk a tájban.
Végignéztük szigetek süllyedését a tízezer
fokos bosszút. Mi ott voltunk Szodomában.

Égett a könyvtár Alexandriában. A kikötő
szépségéért Kleopátra sárga lett folyton.
Caesar megbolondult. Hajókat gyújtogat.
Egy könyvet forgat. Majd értékeli London.

A Tiberis partján csendesen figyeltük Rómát.
Hogy hordott a szél kátrányt, olajat,ácsolt tetőt.
Néró köpenyét el sem érték a ledér pontifusok,
maximum még egy utolsó csókra hívtak  szeretőt.

A chambery kápolnában rengeteg társunk mutatta
nemes szándékát az Urunk előtt azon a télen.
Hagyhattuk volna, hogy egy ezüstládikóban
a szent lepel porrá, utolsó pernyévé leégjen.

Nem számított. A Campo de Fiori-n pár évszázaddal
később a máglyák lángjai közt hal meg Giordano,
ki váltig állította, hogy Jézus nem halt kereszthalált
és nem volt ő más, mint egy tehetséges tűzvarázsló.

Az alvó pék szobájában aludtunk éjjel. A hűvös
Temze hídjain ébredésünkkor sikoly rázta a reggelt.
Hívők kormos arcába tépett a láng, kik úgy örültek
mindig  annak, hogy a Szent Pál katedrális  megtelt.

Mi szeretjük a tüzet, a tűz nem állja lelkünk.
Mi azért vagyunk, hogy egyszer útra keljünk,
egyetlen igaz lélekért tűzben mosakodjunk.
Csak csöndben mondd ki lényegünk.
Megtalálunk.