„Csak azt ne képzeld, hogy mágiád csak holmi üdítő és felszabadító szimbolikus játék. Ne feledd, az ősforrásnál vagy, és Jákob lajtorjája mellett! Persze ne várd, és ne is csüggedj, és főleg ne kételkedj, ha a kezedbe kapott varázsbot nem virágzana ki legott. Mert nem fog.
Ne szigorú légy önmagadhoz,
de végtelenül állhatatos.
Amibe fogtál, teljes embert kíván.”
(Nagy Katalin Erzsébet)
Fejemben
napok óta gonosz, fekete mozdony zakatol. Kazánjába
ördögöcskek vetnek tűzre ezernyi kacatot, mi
elmém polcain összegyűlt. Bazárba illő portékák; (inkább
vásárra vinnék, - akár én a bőrömet hajdanán, -égj
tűz, pattogjatok szikrák-, hisz jutalmul már elkészült jövőm;) sivíts
mozdony! Holnaptól szememből könny helyett a füst dől.
És most belép. Fátyol fedi az arcát, Föllebbenti, s néz rám figyelmesen. Szólok hozzá: ,,Danténak az ő Poklát Te mondtad tollba?" Mire ő: ,,Igen."
(Anna Ahmatova: Múzsa. Ford.: Szöllősi Dávid)
IDA MILLNER ASCHKE:
Mi nem tudjuk mit húzunk, mi nem tudjuk hova,
eeeej uhnyemmm, talán lesz még egyszer vacsora.
Mi nem tudjuk miért, és nem tudjuk kinek,
fekete sugárban hányjuk ki bő lével a képeket.
Mi nem tudjuk mit húzunk, és nem tudjuk hogyan,
a vérünkben nagyon ismerős tengerzúgás van.
Nem tudjuk, de sejtjük, hogy majom a férfi a nő,
és majomkenyérfára lógatva készül a csecsemő.
Mi nem tudjuk miért, de bégetne örökké szegény,
a rácsot hiába rázza, nem kap soha süteményt,
annyi a dolgunk még ma, hogy sebekkel kelünk,
és a nemtudjukba olyan sebesen elkeveredünk.
Távolodunk lassan, mint egy óriási teheruszály.
A muszájban élünk, mert a muszáj az muszáj.
Félig kilógott belekkel vicsorít ránk jó anyánk.
ködbe préseljük minden elsuttogott imánk.
A földbe zuhanunk, bilincsünk csontig hatol.
a nyers húst eszi le rólunk az árnyék, ki csahol,
váuváuváááá olyan tüzes az álom és a képzelet,
temessetek minket el majd, hozzuk a telet.
Mi nem tudjuk mit húzunk, és nem tudjuk hova,
rémálom lett itten már minden vacsora.
Emésztetlen múltunk, lerágott jövőnk,
mi nem tudjuk, hogy hogy szól, de rátok lövünk.
Ki kérte, hogy megbocsáss?
Gyűlölöm a halhatatlanokat.
Jobb lett volna nékem elpusztulni,
mint ebben a pompában
nézni az istenek gőgjét, tűrni
szeszélyvirágait,
és örökké hallgatni arról,
hogy mi a bánat.
Titokban ugyanúgy kilopózom
éjszakánként lámpásaimmal,
hol vizekben láthatatlan
kezeket éreztem,
kancsóból ital folyt,
kalács kettéfoszlott,
ott szeretek én lenni
a magas, zord kősziklán,
álmomban ajtókon át
rontani gyönyörű test felé,
hogy egy alvó szívet felébresszek,
vállára olajom sebet ejtsen,
haragjában kívánja,
hogy tűnjek el örökre,
könnyeivel féljen a téltől,
emlékeivel csatázzon,
mert egy pillanatra felismerte
szépségemet és mulandóságomat.