Nadya Talkina sosemvoltját sehovárja, a végére meg is szomjazik

Legjobb lenne, ha megölnél,

nem nekem való ez.

Enni kért belőlem,

és a végére mégis tönkre ment.

A romlás virágaitól bűzlik e való,

utazzunk el sehová,

öblében ring egy kis ha jó,

ha nem, a helyzet már adott,

simuljunk belé, meglátod,

visszaköszön pár délceg halott.

Hiába vagyok ott,

ha lényeg innen csak látszat,

árulnék tökmagot,

vagy festek széles vásznat.

Csak az ösvény keskeny,

de mit sem számít,

végigmenni  rajt’ esélytelen.

Az ördög is pofámba ásít.

Unja már a dolgát,

a rontás sem kóser,

nem segíthet semmi,

talán egy jó akó ser. 

Nadya elhatározza, többé nem sír

Fejemben napok óta gonosz, fekete mozdony zakatol.
Kazánjába ördögöcskek vetnek tűzre ezernyi kacatot,
mi elmém polcain összegyűlt. Bazárba illő portékák;
(inkább vásárra vinnék, - akár én a bőrömet hajdanán,
-égj tűz, pattogjatok szikrák-, hisz jutalmul már elkészült jövőm;)
sivíts mozdony! Holnaptól szememből könny helyett a füst dől.

A kettéhasadt hitűek

És most belép. Fátyol fedi az arcát, 
Föllebbenti, s néz rám figyelmesen. 
Szólok hozzá: ,,Danténak az ő Poklát 
Te mondtad tollba?" Mire ő: ,,Igen."

(Anna Ahmatova: Múzsa. Ford.: Szöllősi Dávid)


IDA MILLNER ASCHKE:

Mi nem tudjuk mit húzunk, mi nem tudjuk hova,
eeeej uhnyemmm, talán lesz még egyszer vacsora.
Mi nem tudjuk miért, és nem tudjuk kinek,
fekete sugárban hányjuk ki bő lével a képeket.

Mi nem tudjuk mit húzunk, és nem tudjuk hogyan,
a vérünkben nagyon  ismerős tengerzúgás van.
Nem tudjuk, de sejtjük, hogy majom a férfi a nő,
és majomkenyérfára lógatva  készül a csecsemő.

Mi nem tudjuk miért, de bégetne örökké szegény,
a rácsot hiába rázza, nem kap soha  süteményt,
annyi a dolgunk még ma, hogy sebekkel kelünk,
és a nemtudjukba olyan sebesen elkeveredünk.

Távolodunk lassan, mint egy óriási teheruszály.
A muszájban élünk, mert a muszáj az muszáj.
Félig kilógott belekkel vicsorít ránk jó anyánk.
ködbe préseljük minden elsuttogott imánk.

A földbe zuhanunk, bilincsünk csontig hatol.
a nyers húst eszi le rólunk az árnyék, ki csahol,
váuváuváááá olyan tüzes az álom és a képzelet,
temessetek minket el majd, hozzuk a telet.

Mi nem tudjuk mit húzunk, és nem tudjuk hova,
rémálom lett itten már minden vacsora.
Emésztetlen múltunk, lerágott jövőnk,
mi nem tudjuk, hogy hogy szól, de rátok lövünk.

Femme mystérieuse

 

 « Êtes-vous KGB

    ou par MAD

    ou de la CIA?

    Nous ne savons pas exactement ...

    femme mystérieuse ...
    parce que tu es tellement cool ... „

IDA MILLNER ASCHKE:


A piros kockás buklé miniszoknyát veszem fel.

Jól áll, hozzá a bokacsizma duzzadt ajkat ingerel.

Ma hétfő van, nincs pénzem, de látni akarsz.

Szavaid néha elhalkulnak, látszik, vihart aratsz.



A csapot elzárom, a sminket felviszem óvatosan.

Az utcán pár kormos arcú kölyök fújja divatosan.

Még egy utolsó csörgés, rajtam a napszemüveg,

a hófehér kabát, a végtelenből a hozzád vivő sínek.

Mielőtt felszállok, nem hiszem el, de megkérdezed:

Ki tudja, melyik titkosszolgálat bérelt fel, baby...

A szarajevói vonattal érkezel, nekem van okom félni.

De kifizetem a jegyed, én az vagyok, aki vagyok.

Ha már felkavarodtak körülöttem a csillagok.

Meglátod, egy tükörszobában a meztelen karom hogy ölel.

Minden nézetből, mindenhonnan én jövök. Felelj.

Látod-e azt, amit én a szemeimmel látok?

Hercegnőt én egy senkiből nem fabrikálok.

Kelet-Európában mindenhol az utolsó ötven évben

minden nőből és férfiból kriplit csinált a szerelem.



A koszos falvak, a fénytelen erdők, ó istenem..

Párbajozunk, egymásnak esünk, figyel a kémrazzia.

Mocskos vagy, mocskos vagyok, a titkoknak

ma éjjel nem kell önmagukat titkolnia.

Vadul,sietve egy húgyszagú vonatkabinba húzol.

Hallani körülöttünk hány seggfej ügynök smúzol.

Amikor megnyugszol, vált a gondolatmenet:

Tisztulj meg bennem. kedves. a fény az arcodhoz ér.

Az isten is egymásnak teremtett minket, nem él.

ki nem változtatja meg magányos, komor életét.

Hallani akarom, ahogy reggel felkelsz. és a vécén

ülve pisilsz. Egy ócska ágyon fekve mindent kibírsz.

Hajadat fésülöm. Érzed. ahogy az artdekós óra halálra jár,

Ahogy a sötétség vörössé izzik benned, ahogy dimenziót vált.

Felejts el minden nyomorult faszt, kihozom belőled a kárt,

mert a szoknyád alá én mindig úgy fogok nyúlni,

az összes kétséged a szarajevói vonaton szét fog hullni.

Még van időnk, még van pár hónap ebből az évből.

Az utcán még senki nem szagol meg semmit a gumilövedékből.

Psziché lázadása

IDA MILLNER ASCHKE:

Ki kérte, hogy megbocsáss?
Gyűlölöm a halhatatlanokat.
Jobb lett volna nékem elpusztulni,
mint ebben a pompában
nézni  az istenek gőgjét, tűrni
szeszélyvirágait,
és örökké hallgatni arról,
hogy mi a bánat.

Titokban ugyanúgy kilopózom
éjszakánként lámpásaimmal,
hol vizekben láthatatlan
kezeket éreztem,
kancsóból ital folyt,
kalács kettéfoszlott,
ott szeretek én lenni
a magas, zord kősziklán,
álmomban ajtókon át
rontani  gyönyörű test felé,
hogy egy alvó szívet felébresszek,
vállára olajom sebet ejtsen,
haragjában kívánja,
hogy tűnjek el örökre,
könnyeivel féljen a téltől,
emlékeivel csatázzon,
mert egy pillanatra felismerte
szépségemet és mulandóságomat.