Reggelre kelve
elindultam az iskolába,
de olyan szép idő volt,
és épp matek óra lett volna,
így inkább nem mentem iskolába.
Akkor délelőtt a vadképű sorsjegyárussal voltam.
A vadképű sorsjegyárus vad volt,
és sorsjegyet árult a presszó előtt,
és mivel mazsolával délutánonként midig
ott csavarogtunk, sokszor délelőtt is,
ha lyukas óránk volt, igaz, hogy voltak kapuőrök,
akik csak tanári engedéllyel engedtek ki,
de kimásztunk az ablakon.
Ismertük, mert sokszor utánunk kiabált,
meg ilyesmi.Szóval vele voltam,
segítettem neki árulni.
Vettem cigit és lángost, és zenét hallgattam.
Mondta, hogy menjek el vele,
hogy szét tudna szedni,
és mindenre megtanítana,
de én azt mondtam, hogy nem,
és utána nem szólt hozzám.
Ezért egy fiúval
beszélgettem akkor délelőtt,
úgy egyeztünk, hogy én keddre szakítok
gézával,
és találkozunk, de ebből semmi nem lett,
mert elvittek a balatonra, és én megszöktem.
Amikor eltévedtem, ott álltam a homokban, úgy
éreztem,
hogy egyszerűen nem bírom tovább,
mert nekem semmi közöm nincs az eddigi életemhez,
nem értek semmit, és fogalmam sincs
mikor mit kell csinálni, és egyáltalán nem szeretem
azt csinálni,
amit csinálok, és azért volt muszáj elmenni hozzád,
mert muszáj volt.És itt van a lényeg,
a második muszáj helyén, de nem tudok neki nevet
adni.
Ezt vagy érzed, vagy nem.
Csak annyit tudtam,
hogy a margit-híd pesti oldalán laksz.
Stoppoltam, a petőfi –hídnál szálltam ki a kocsiból,
és azt is tudtam, hogy a margit-híd
ehhez képest északra van,
mivel esteledett, a nap nyugaton volt,
így könnyű volt az északi irányt kijelölni.
Csak a duna mentén kellett végiggyalogolni.
A többit már tudod. Ez volt az első,
amit én gondoltam ki teljesen egyedül,
és én csináltam végig. Akkor olyan állapotban
voltam,
hogy ki tudtam kapcsolni a gépezetet,
ami minden gondolatot megtizedel,
akkor tudtam írni is. És akkor döbbentem rá,
micsoda működben éltem,mert amíg vártam rád,
húszan tettek ajánlatot, a szegényebbje vacsorát
kínált
cserébe, a gazdag lakást. Az iskolából kirúgtak,
elmentem tehát dolgozni.
Erről már írtam.
Volt egy lány,
erikának hívták,
és teherbe esett. Azt terjesztette,
hogy van vőlegénye, csak katona,
de a műhelyben minden nő azt mondta,
- az ugyan el nem veszi!
Sokat hiányzott, terhes gondozásra járt.
Egy délelőtt betipegett virágos ruhában,
a nők puszi-puszi, hát hogy vagy erikám,
jól vagy erikám, na, jól van akkor erikám.
Búcsúzáskor megint puszi-puszi.
Alighogy elment, az egyik nő megszólal;
- na igen, manapság ez már nem bűn. Az ilyesmi.
Ezután tíz perc alatt eljutottak oda,
hogy már az anyja is kurva volt,
a nővérének több törvénytelen gyereke is van,
az is lehet, hogy cigány,
hogy mennyire kelleti magát a főnök előtt,
és azt hiszi, hogy majd pont ő kell a főnöknek.
Azzal a dög testével.
Átjött hozzám a klári,
(akit kihúztam a vízből),
és ki volt festve, és keresztbe rakta a lábait,
és rágyújtott, és elkezdte a fiukkal kapcsolatos
történeteit mesélni, és én csak néztem,
és arra gondoltam, hogy néhány éve még
játszottunk az utcán, kifogtuk a víztárolóból
a döglött halakat és felboncoltuk őket,
meg a békákat is, (de azokat élve),
és nyilván most van itt a világ vége,
de még egyáltalán nem volt ott.
Klári jótékonyan összehozott
az unokatestvérével, a vári tibivel.
Együtt szilvesztereztünk a klári, az ibi,
meg a klári éppen ügyeletes fiúja, meg a tibi
és én. Ott voltunk a kicsike szobámban,
hallgattuk a zenét, és ittunk.
Éjfél után odáig fajult, hogy a földön feküdtünk,
négykézláb mászkáltunk, mint az édes életben.
Tibi mondta, hogy szeret, és azt akarta,
hogy nyáron utazzak el hozzá,
és legyek az övé, több levelet is írt,
de nem válaszoltam, nem tudom miért,
azt hiszem, mindig rám jött az érzelemhiány.
Eljöttek a bátyámhoz is
a barátai. Az egyik verseket írt,
mikor elolvastam, rájöttem, hogy szeretem.
Ő viszont rám se nézett,
a másik barát viszont igen,
de én meg őrá nem.
A presszóban Egyik elmesélte,
hogy hülyült meg a katonaságnál.
Látomásai voltak, felállította
a mosdóban a szappanokat,
és vezényelt nekik. Aztán elvitték kórházba,
és egy évre kubikusnak állt, hogy lehiggadjon.
Akkor elkezdtek a könnyeim potyogni,
Másik pedig a kezemet szorongatta,
hogy vigasztaljon, én meg azt hittem,
ráborítom az asztalt.
Anyuék nem voltak itthon,
éjszaka lemezt hallgattunk,
nagy füst volt a szobában, kiabáltak,
énekeltek, én meg csak néztem Egyiket.
Aztán jól berúgtam, és akkor jó kedvem lett,
hullámzott minden.
Másnap kártyáztunk négyen,
Egyik megkérdezte,
nem vagyok-e szerelmes.
Én mondtam, hogy igen.
Ha láttad volna, akkor Másikat!
Ezen már csak röhögni lehetett.
Úgy kínoztam, ahogy csak tudtam.
Ott mászkáltam előtte a bikinimben,
amitől nagyon zavarba jött.
Elhívott randizni, én meg jól kifaggattam,
rúzzsal bajuszt rajzoltam a képemre,
és azt se engedtem, hogy a kezem fogja.
Egyáltalán nem voltam szokva,
hogy valaki szerelmes legyen belém.
Aztán elmentek, és én megint egyedül maradtam.
Akkor nem voltam magányos, mikor az egész osztállyal
elutaztunk lengyelországba. Voltunk krakkóban, gdanskban.
A tengeren áthajóztunk egy szigetre.
Vihar volt, én meg tengeribeteg.
Kikötöttünk, a nap kisütött,
feltűrt nadrágszárral sétáltam a parton,
fürödni nem volt szabad,
a víz sötétzöld, csupa nedves lett a nadrágom.
Mármint tengervizes.
Visszafelé, a hajón
lengyelek gitároztak,
és énekeltek, akkor nagyon jó volt.
Utána elmentünk egy vadtáborba a mazuri tóhátságra,
és majdnem belefulladtunk a tóba a klárival.
Nyavalygott, hogy hideg a víz,
ezért én egyre beljebb hívtam,
a tó viszont nagyon gyorsan mélyült,
és mikor egy lépéssel beljebb lépett,
mint ahol én álltam, elsüllyedt,
és engem is magával rántott.
Amikor ő volt felül és kapott levegőt,
addig én fuldokoltam, aztán fordítva,
és ez remekül példázta azt, amit egy orvos mondott
két évvel később a kocsijában,
mikor mentem hozzád stoppal,
hogy minden relatív. Viszont akkor
végre nem gondolkoztam ilyeneken.
Azt hiszem, nekem folyton
egy tóba kellene fuldokolnom.
A többiek meg a parton röhögtek,
mert azt hitték, hogy hülyéskedünk.
Aztán kikecmeregtem valahogy,
és klárit is sikerült megtalálnom
a víz alatt. Még élt.
Hazajöttünk, és szoktam néha
nézegetni a fényképeket. Néha úgy érzem,
mintha egy nagy kötél lenne kifeszítve
egy szakadék fölé, s azon kéne közlekednem.
Zsebre dugott kézzel, kalapban,
és közben fütyörészni is illenék.
Akkoriban zongoráztam is.
Egy öreg nénihez jártam gyakorolni,
aki mintha papírból lett volna
mindig ott ült mellettem,
és kis pálcikával verte a taktust.
Sokat sírdogált, mert meghalt a férje,
akivel közösen felépítettek egy szép házat,
amit lebontásra ítéltek, és kisajátítottak.
Ida néninek nem volt kinek panaszkodni,
mert már nem volt senkije,
ezért nekem panaszkodott.
Pedig én se voltam neki.
