28 február 2015

Versében Nadya arról vall, hogy gyakorta eszközként éli meg magát


(Az én látószögemből
az  ember az én külső burkom…
amelytől
megszabadulok
az illemhelyen
Csaknem szóról szóra
ezt mondja egyébként
a vizelet is

E. Fried;  A szar emberképe)

A bánat könnyeit siratja vélem,
és mosolyognom kell,
ha a nevetésnek örömére szolgálok.
Gerjed a harag irántam,
csak dühömmel csillapul,
ha magát bennem feltámadni látja.
A gondolat úgy gondolja,
hogy majd én elgondolatom
róla gondolkodni;
az álom magáévá tesz,
hogy fals képeit lát(h)assa általam.
A tapasztalás emlékkonzervet készít belőlem,
így tartósíthatja önnönmagát.
Az  idő azzal múlat,
hogy érezteti számomra a jelen-
létét, koporsóm jövendőmmel
így ácsoltatja meg.

Csak ha semmi vesz körül,
válhatok önmagammá;
a csöndek őrzik bennem bölcsen titkaik.





Kocka. Talkina sarkosítva vázolni próbálja egy szerelmi kapcsolat stációit. Bizony, önbeteljesítő próféciáink foglyai vagyunk mi mind.





Mikor megismerlek, áttetszővé válsz.
A szavaid világítanak.
Szétoszló felhőként hatolsz mindenhová.
Bőr alá olvadó érintésekben lélegzik a világ.
Eggyé lobbanásban tűzfolyó sodor nem lenni,
de minden helyére csúszik,
az élek elsimulnak éjjelente.
Majd sűrű leszel, mint egy vastömb.
Felületeden megfagy a lehelet.
A gesztusok lecsúsznak rólad.
A tér kitaszít.
Nem kérek semmit, mégis agyonnyomsz.
A szobában ferdén áll az asztalod.
Ha arrébb tolom is ott marad.
Megvakult filmkockák.
Szar a cigi, mert keserű.

Széttárt tenyereden görbe ujjak. 



Nadya Talkina sötét viziót lát



maszkos óriások jönnek
kalapjuk cementszürke ég
lélegző-lombos erdők
préselődnek csizmáik talpa alatt
körém gyülekeznek
tetemre keselyűmadarak

gyűrött-zörgős tegnapokba csomagolnak

homlokomra
feketüljön az a gondolat
amíg csak önmagába szédül a távol
földekről az utak elapadjanak
szemem holdcsónak
ringatja éjszaka
hűl az idő
oszlásnak indul az anyag


Nadya Talkina zaklatott kamaszkoráról mesél. Kiderül, már akkor is Vaszilj felkutatásának vágya űzte, szó esik még egy lengyelországi kirándulásról, tengeri betegségről, kitelepített zongoratanárnőről. Is.






Reggelre kelve 

elindultam az iskolába,
de olyan szép idő volt,
és épp matek óra lett volna,
így inkább nem mentem iskolába.
Akkor délelőtt a vadképű sorsjegyárussal voltam.
 A vadképű sorsjegyárus vad volt,
és sorsjegyet árult a presszó előtt,
és mivel mazsolával délutánonként midig
ott csavarogtunk, sokszor délelőtt is,
ha lyukas óránk volt, igaz, hogy voltak kapuőrök,
akik csak tanári engedéllyel engedtek ki,
de kimásztunk az ablakon.
Ismertük, mert sokszor utánunk kiabált,
meg ilyesmi.Szóval vele voltam,
segítettem neki árulni.
Vettem cigit és lángost, és zenét hallgattam.
Mondta, hogy menjek el vele,
hogy szét tudna szedni,
és mindenre megtanítana,
de én azt mondtam, hogy nem,
és utána nem szólt hozzám.


Ezért egy  fiúval 

beszélgettem akkor délelőtt,
úgy egyeztünk, hogy én keddre szakítok  gézával,
és találkozunk, de ebből semmi nem lett,
mert elvittek a balatonra, és én megszöktem.
Amikor eltévedtem, ott álltam a homokban, úgy éreztem,
hogy egyszerűen nem bírom tovább,
mert nekem semmi közöm nincs az eddigi életemhez,
nem értek semmit, és fogalmam sincs
mikor mit kell csinálni, és egyáltalán nem szeretem azt csinálni,
amit csinálok, és azért volt muszáj elmenni hozzád,
mert muszáj volt.És itt van a lényeg,
a második muszáj helyén, de nem tudok neki nevet adni.
Ezt vagy érzed, vagy nem.


Csak annyit tudtam,

hogy a margit-híd pesti oldalán laksz.
Stoppoltam, a petőfi –hídnál szálltam ki a kocsiból,
és azt is tudtam, hogy a margit-híd
ehhez képest északra van,
mivel esteledett, a nap nyugaton volt,
így könnyű volt az északi irányt kijelölni.
Csak a duna mentén kellett végiggyalogolni.
A többit már tudod. Ez volt az első,
amit én gondoltam ki teljesen egyedül,
és én csináltam végig. Akkor olyan állapotban voltam,
hogy ki tudtam kapcsolni a gépezetet,
ami minden gondolatot megtizedel,
akkor tudtam írni is. És akkor döbbentem rá,
micsoda működben éltem,mert amíg vártam rád,
húszan tettek ajánlatot, a szegényebbje vacsorát kínált
cserébe, a gazdag lakást. Az iskolából kirúgtak,
elmentem tehát dolgozni. 
Erről már írtam.


Volt egy lány, 

erikának hívták,
és teherbe esett. Azt terjesztette,
hogy van vőlegénye, csak katona,
de a műhelyben minden nő azt mondta,
- az ugyan el nem veszi!
Sokat hiányzott, terhes gondozásra járt.
Egy délelőtt betipegett virágos ruhában,
a nők puszi-puszi, hát hogy vagy erikám,
jól vagy erikám, na, jól van akkor erikám.
Búcsúzáskor megint puszi-puszi.
Alighogy elment, az egyik nő megszólal;
- na igen, manapság ez már nem bűn. Az ilyesmi.
Ezután tíz perc alatt eljutottak oda,
hogy már az anyja is kurva volt,
a nővérének több törvénytelen gyereke is van,
az is lehet, hogy cigány, 
hogy mennyire kelleti magát a főnök előtt,
és azt hiszi, hogy majd pont ő kell a főnöknek.
Azzal a dög testével.



Átjött hozzám a klári,

(akit kihúztam a vízből),
és ki volt festve, és keresztbe rakta a lábait,
és rágyújtott, és elkezdte a fiukkal kapcsolatos
történeteit mesélni, és én csak néztem,
és arra gondoltam, hogy néhány éve még 
játszottunk az utcán, kifogtuk a víztárolóból
a döglött halakat és felboncoltuk őket,
meg a békákat is, (de azokat élve),
és nyilván most van itt a világ vége,
de még egyáltalán nem volt ott.
Klári jótékonyan összehozott
az unokatestvérével, a  vári tibivel.
Együtt szilvesztereztünk a klári, az ibi,
meg a klári éppen ügyeletes fiúja, meg a tibi
és én. Ott voltunk a kicsike szobámban,
hallgattuk a zenét, és ittunk.
Éjfél után odáig fajult, hogy a földön feküdtünk,
négykézláb mászkáltunk, mint az édes életben.
Tibi  mondta, hogy szeret, és azt akarta,
hogy nyáron utazzak el hozzá,
és legyek az övé, több levelet is írt,
de nem válaszoltam, nem tudom miért,
azt hiszem, mindig rám jött az érzelemhiány.


Eljöttek a bátyámhoz is 

a barátai. Az egyik  verseket írt,
mikor elolvastam, rájöttem, hogy szeretem.
Ő viszont rám se nézett,
a másik barát viszont igen,
de én meg őrá nem.
A presszóban Egyik elmesélte,
hogy hülyült meg a katonaságnál.
Látomásai voltak, felállította
a mosdóban a szappanokat,
és vezényelt nekik. Aztán elvitték kórházba,
és egy évre kubikusnak állt, hogy lehiggadjon.
Akkor elkezdtek a könnyeim potyogni,
Másik pedig a kezemet szorongatta,
hogy vigasztaljon, én meg azt hittem,
ráborítom az asztalt.
Anyuék nem voltak itthon,
éjszaka lemezt hallgattunk,
nagy füst volt a szobában, kiabáltak,
énekeltek, én meg csak néztem Egyiket.
Aztán jól berúgtam, és akkor jó kedvem lett,
hullámzott minden.
Másnap kártyáztunk négyen,
Egyik megkérdezte,
nem vagyok-e szerelmes.
Én mondtam, hogy igen.
Ha láttad volna, akkor Másikat!
Ezen már csak röhögni lehetett.
Úgy kínoztam, ahogy csak tudtam.
Ott mászkáltam előtte a bikinimben,
amitől nagyon zavarba jött.
Elhívott randizni, én meg jól kifaggattam,
rúzzsal bajuszt rajzoltam a képemre,
és azt se engedtem, hogy a kezem fogja.
Egyáltalán nem voltam szokva,
hogy valaki szerelmes legyen belém.
Aztán elmentek, és én megint egyedül maradtam.
Akkor nem voltam magányos, mikor az egész osztállyal
elutaztunk lengyelországba. Voltunk krakkóban, gdanskban.
A tengeren áthajóztunk egy szigetre.
Vihar volt, én meg tengeribeteg.
Kikötöttünk, a nap kisütött,
feltűrt nadrágszárral sétáltam a parton,
fürödni nem volt szabad,
a víz sötétzöld, csupa nedves lett a nadrágom.
Mármint tengervizes.


Visszafelé, a hajón 

lengyelek gitároztak,
és énekeltek, akkor nagyon jó volt.
Utána elmentünk egy vadtáborba a mazuri tóhátságra,
és majdnem belefulladtunk a tóba a klárival.
Nyavalygott, hogy hideg a víz,
ezért én egyre beljebb hívtam,
a tó viszont nagyon gyorsan mélyült,
és mikor egy lépéssel beljebb lépett,
mint ahol én álltam, elsüllyedt,
és engem is magával rántott.
Amikor ő volt felül és kapott levegőt,
addig én fuldokoltam, aztán fordítva,
és ez remekül példázta azt, amit egy orvos mondott
két évvel később a kocsijában,
mikor mentem hozzád stoppal,
hogy minden relatív. Viszont akkor
végre nem gondolkoztam ilyeneken.
Azt hiszem, nekem folyton
egy tóba kellene fuldokolnom.
A többiek meg a parton röhögtek,
mert azt hitték, hogy hülyéskedünk.
Aztán kikecmeregtem valahogy,
és klárit is sikerült megtalálnom
a víz alatt. Még élt.


Hazajöttünk, és szoktam néha

nézegetni a fényképeket. Néha úgy érzem,
mintha egy nagy kötél lenne kifeszítve
egy szakadék fölé, s azon kéne közlekednem.
Zsebre dugott kézzel, kalapban,
és közben fütyörészni is illenék.
Akkoriban zongoráztam is.
Egy öreg nénihez jártam gyakorolni,
aki mintha papírból lett volna
mindig ott ült mellettem,
és kis pálcikával verte a taktust.
Sokat sírdogált, mert meghalt a férje,
akivel közösen felépítettek egy szép házat,
amit lebontásra ítéltek, és kisajátítottak.
Ida néninek nem volt kinek panaszkodni,
mert már nem volt senkije,
ezért nekem panaszkodott.
Pedig én se voltam neki.



Nadya Talkina szerepet kap egy filmben

 https://www.youtube.com/watch?v=n65V2b1SYq0#t=135



Az égadta világon semmi
ez csak szélzaj és józsef attila
és szünetjelek a térben vöröslik
messzire ami más-nap telefon
ébreszt eltévedt cipő vodkásüveg
keskeny női kéz kúszik a padlón érte
együtt csusszan függönycsipeszekkel
messze az álom zuhanylana a rózsa
ám rádió hát megszólal gyöngéden
hajolj rám (már nem kívánom) a test

ruhákba ébred résnyire nyitott
konyhaajtón át képzelt illatokhoz
ferde folyosó szűk pokolélménye
neonfénytől feldagadnak a tárgyak
az erezett kéz ím kávét mér gázláng
vizet forral szolgálatkészen kinyit
bezár kinyit bezár újra és újra kiskanál
nagytotál kavar porceláncsésze dísze
fényperem rítusba fojtott végítélet csikorog
a számozott lépcsőházi ajtó most látható

a hősnő egészen árnyékból előtör
arca is van azt hiszem szép lehet mint a
négyzetraszter-rácsok lépcsőfokok
majd léptei a tetőre megint szélzúgás
képpé nyílt hang a város alszanak
a dobozkaházak csak fénysejtek tánca
az églilán inneni lencsevégen magányos
pantomim hegedűszó sír elég a felkelő
nap tüzében meghajlik szakadt húrok
és lépcsők újra vissza a mélybe