16 június 2015

Nádja karóra tűzött szalmabábnak érzi magát.   A madárijesztő panasza

Frida Kahlo: Önarckép


Nem érezhetek én
mert kitömött báb vagyok
szalmaszál szurkál szívem helyén
karóba húzott praktikus akarat
idegen földön így lettem kemény
legény elűzzek minden madarat
mert menekülni kényszerül az ég alatt
kit szárnyakkal vert a teremtő
legyen ez a föld vágyattemető
éhségét ne csillapíthassa itt más
nekem sem juthat feltámadás
mert nincs is szám
én nem szólhatok
ködöt lehelnek rám
ellenséges évszakok
lila ég alatt
sárga folt vagyok
komplementer szent
figyelem
milyen dalokat sziszeg
tengelyem
mentén
a szél
nem létező számban
csöppnyi keserű íz
legalább a vers vége
most legyen precíz




Nadja búcsúja Szandrától. Zöld (január 5)

„...erdő kell, rét, tó,
mély, zöld vizű medence,
…de felfal a vörös,
a fekete eléget –
és semmi sem kínál már menedéket...”

(K.A.)



Várakozásillat, tárkonyíz.
Cserépnyi föld párkányra,
és kirajzolódik bennünk
ami még nem szín,
de lehetséges formája.
Hullám és ringás
egyetlen csepp centruma,
időt álmodva magunk
zúzzuk zúduló patakká.
A fa lehelete csak szemünkben
bomolhat lombbá.
Pihegő, élő pixeleket látunk
az ég monitorján.

Tárkonyt és cicafarkát kívántál,
a világpók hálójába bábozta
lelked riadását, ahogyank
kértél barátot,
vagy éppen ismerőst,
ha küldene, hát lennél rá vevő,
mert bizton meggyógyítana az!
Igen, néha a vágy is halált havaz,
mert megérezted a félt halál jegét,
Sshogy mi olvasztaná
nem vörös, nem is kék,
csakis a zöld.
Jeles ponttá lett ama nap,
idővonalad bizonyíték,
hogy tudjuk mi azt is,
mit nemtudunk, halálunk
dátumán évente meghalunk,
ísmétlődések hologramja a gyász,
egyetlen múlás tölti meg a temetőt.

És megint a zöld,
az a szalagos, lengezöld kalap,
ahogy lehunyt szemem oltalmában
megmaradsz, viselvén
fényképen virággá fakadsz,
arcod sziromszép ballada.

Napok óta bennem az a zöld
ezer lehetséges formát költ,
hol kozmoszt modellezne,
hol üde dalt fakaszt,
egy-két taktust megmaraszt,
mielőtt újra elszalad.
Absztrakció kémcsövében párlata,
aztán csak z betű zizegő bánata,
reményt tenyészt, elenyész?
Ősegész, vagy mint Monet képein,
mindent átható színezék?

Halálhíreddel most okot nyert

e matatás a mégelképzeletlennel,
és célt is, hisz te kérted;

küldöm hát a világon túlra,
mint útilaput a liliputi
végtelen útra,vagy inkább
gyógybalzsamként a zöldet,
hasson, tudassa azt,
az a halál sosem öl meg,
ha öl,  vagy ölelés,
feketét, vörösét sose féld,
mert árnyék és vértelen.
Áldott jó föld lehet a nulla,
melybe minden tudat
belehullhat,
Nem mondom hát, ég veled,
az ég csak látszat,
miről bennünk készül a vázlat,
de a zöld örök,
s veled most egyetlen

pontba költözött.

Caruso

IDA MILLNER ASCHKE:

Bánfi Ferenc:Caruso

Nem akartad, hogy összevágott képekből
hangokból állítsak emléket  szerelmünknek.
Mindig irtóztál a túl látványos elemektől,
bár használtad, hogy erősítsd a szabályokat.

Ezért megharagudtál, amikor elmondtam
tervemet. Hisz nem tudtam a szabályokról.
Csak azt tudtam, boldog akarok lenni.
Mert sokat ért a csókod, mint az ősi lélegzet.

Nem tudtam, hogy azért voltál hangos, és
mozdulataid azért voltak teátrálisak,
mert a szabályok kihangsúlyozásával
a láthatatlan és nem hallható törvényre utaltál.

A törvény mely erősebb mint az élet, és
súlyosabb mint a halál pecsétje.
Emlékszem ahogy sírva felhívtalak,
 mi ez már, hogy karjaidban ringatsz.

Elaludnék, de a tér csapdaként működik,
és mire felébredek,elválaszt minket három
határ, ez a rongyos, ez a sérült valami
különváltan az emlékezés különös útján él.

De ami tűztörvénybe simul az az élet,
a súlyos, a megdönthetetlen arany fényű
lobogás, a zuhatag, az örvénylő vér, a zöld.
A könnyű , szép mozdulata az odaadásnak.

Ahogy átüt a perceken. Lemondóan legyintesz
rám. Hangodból a törvény szeretete árad.
A kísérlet a lehetetlenre. Azt mondod épp olyan
felszínes vagyok mint a többi nő. Provokálsz.Ütsz.

Hallgatok. Hallgatod. Azt gondolod, hogy
nem figyelek.Kétségbeesel saját kijelentésedtől.
Hangosan mondod : Halló...Halló...
Már majdnem kimondod a csillagtörvényeket.

Aztán szánva szánsz, mint egy hátát domborító
kis piti vadat, és azt mondod, ne képzeljem el,
hogy ez az egész beteljesületlen volt, mert egy
ilyen kapcsot nem választhat el semmi sem.

A temetésed napján olyan részeg voltam, hogyha
szembejöttem volna magammal hatszor és tízszer,
akkor sem ismerem fel magam az elmosódott
klisében, abban a fura varázslatban, ahol

a sorrentói teraszon új életet ígérő szélkavarban
átfogtad a derekam, és azt mondtad ,hogy kell
a megtisztulás, hisz történelmet akarsz írni a törvény
rejtegetésével, mikor nem mondod ki, csak körbeírod

zenével, emlékekkel: azértis halhatatlanok vagyunk,
és hogy élveztél mindig minden gondolatot velem,
de nem érzed jól magad, térrabszolgákká váltunk,
és hogy eleged van az emberi kapcsolatokból, de

azért is ez a hang vezet, mindegy hova, mibe, a drámai
kíséret tudom csak erősebbé tesz , leszámítva a reggeli
túlvajazott zsemléket, kulcsaim, pénztárcáim elvesztését,
 a sejtekbe sokkolt fájdalomkapcsokkal ha jön az éj.

Olyan nagyon  nagyon nő a hold körül a vak seb.
Tengerként áradok, apadok, kövülök, fényleckéket adok
a gyújtópontok fáklyává válásáról. Nélküled megfoganni
sem tudok, kráterek zuhannak kimondott szavainkért,

 sivatagok fagyában őrlöm a gondmagokat a történetek
nélküli halászok homlokáról, kik gyöngyöket találnak
a túl plasztikus partokon, hova csak a világítótornyok
pászmája ér. Egyenes alakban terjedek a kőszobrok tört

gerincére, a torzók mosolyát tárolom mélyeimben újra
rekonstruálva szikrázó szemeidet is. És idegen égitesten
átlátszóvá teszem kemény formádat, miközben egymás
atomjaira présel minket egy karbonádó robbanás.

Meztelenül és egyedül, ahogy minden ajtón áthaladva
jelentem neked kint vagyok már a szabad ég alatt és
fázom a hiányodtól. Kapd el könnyeimet még ma,
mert borostyánná változhatnak kezed érintésétől.

Valaki azt mondta, hogy a gyémántok öngyulladása
és a megistenülés között a határpont a szerelem
fokán  csak a teremtésről  való lemondással
 érhető el, az örök visszatérés reményével. Hibáztunk.

Hiszek benne rendületlenül.


13 június 2015

Apológia (költészet)

 „samo gubitnici rađaju se ponovo ne gledajući unazad”
„ csak a vesztesek születnek újra vissza, nem nézve”
 Željko Đurđević

IDA MILLNER ASCHKE:


két sas repül az írások felett
falevélre írt firkák ezek
a barlang hangjai földnek
hangjai érzed-e kihűlni
életedet?

Sybilla táncol  aranyba vonja
a kést a tollat a fellegeket
leírva újradobbanó horizont
az orákulum feletti szószedet

kibontható mindenségeket szül

megtörhető vak vallomások és
értelmüket kereső lélegzetek
közti szünetekben  is feltörő
a vers által uralt jövő

aztán a csend a barlang vize
a föld zsíros nyirka újra
a meg nem születettek tengere
a szerelem nem létező burka

ahogy inog szédeleg reped
ahogy véres magmaként elnyel
úgy feltépett melleden az írás
istene sehogy se felel

mert te sem születhetsz  újra
ha csúf vagy és félelmetes
mint Sybilla ki kését adja a szóra
ki örökkévaló és  ideiglenes.


12 június 2015

Nádja kapcsolata szétesését eszkatológiai problémává emeli. Apokrif.



Az időmalom kövei úgy omlottak rá,

semmi nem oldódott,
de végleg súlytalanná vált,
hiába ég az égbolt,
ha mindegyik csillag determinált.
Haja hínárja szétterülhet
penészes vánkoson, vagy loboghat
szomjasan  széltajtéktól hullámzó légben,
nem nyer feloldozást  bűn alól,
csak elcsitul, mint fáradt kisgyerek,
a csüggedt lélek.

Úgy lépked már,
árnyékát beteg madárként vonszolva,
fájdalma lázgörbéi fagynak
pengenéma ajkakra,
nem csörömpöl szó, vádolván egyre
a lusta kéjű gyilkost, ki élve feledte.
Legvégül
maga ácsolta keresztjén
hálát ad megváltást színlelve,
az ég vitrinében porcelán angyalkák
porosodnak felette.