Ez a meglehetősen beteg, és terjedelmes válogatás annak hatására állt össze ilyen formában, hogy Talkina túl sok Lars von Trier filmet nézett meg rövid idő leforgása alatt

Nádja képzelete különös lényt formál. A halmadár énekel

 hűvös álmától bűvölve még

sós hullámok sóhaja száll
selymes ködfátylát szakítván
föltárul a virradó táj

fénytajtéktól verten dereng
a tenger-terhes lágy homok
szikla múltját feledve simul
síkos síkba minden volt orom

a mennybolt lángoló sebéből
szivárog lüktetve izzó vér
haldokló csillagok hallgatják
a fölzengő halmadár énekét

hogy eloldozza fájdalmait
mit éji tenger mélyébe zárt
a halmadár hajnalban dalol
e furcsa szerzet égi jelre vár 

Nadja Talkina sétálni indul

Idill előtti csend. Gyöngyöző pokol.

Az ördög gyerekszobája.

Az ismeretlen elközelgett.

Valami nincs sehol.

Ilyennek érzékeli, ha ferde

Domboldali fák belefagynak a zuhanásba.

Keringés síkjára görbült földtengely csikorog.
Az égről fénymorzsák szóródnak az ölembe.
Tiktakol valami belül, ami halni se hagy.

Tagadja a világ megismerhetőségét

Fényfátyol burkolja a dolgok felszínét.

Vékony hártya leplez áthatolhatatlant.
És nem tárulhat ama titkos barlang.
Mélyében feszül a tömbbe zárt sötét.

Hőségriadó

tompa

kábulatba ájul minden

lélek plazmaállapotban
izzanak a teremtmények
fák ziháló árnyéka

hull az olvadó aszfaltra fuldokló

gyönyör a délibáb mézédes élvezettől
roskadó poklunkká lett

világ görögdinnyéket álmodom

a forró porba most ölelj

hatolj belém tökéletessé

 edzett tűzhalál

Deep-rapját mormolja

 Bársonygolyó. Álompárák.

Szókristályok virágozzatok

a hallgatás legalján!

Fénytelen félelem feszül fejemben.

Feketedik alkony. Hasad a kárpit.

Halottak hada hív. Halált harangoz szívem.

Hitemnek hűlt helyén szitálni kezd a dér.

Vetett ágyam elvetett.

Múltam elmulattam.

Halottaim betemetnek.

Titkaim elárulnak.

Két csend között legrövidebb út a hallgatás.

Ki mondja meg, mit érlel most az éjszakám?

Hiányom súlya mivel mérhető?

Poklom mélye feltérképezhető?

Telehold.

Haladó, hószín folt.

Holló hozza le hozzám!

Mert sóvárogja ő is,

könnyíthessen szomorú sorsán.

Sápad az arca.

Könnyfelhő-fátyol alá rejti magát.

Halkul a kinti világ.

Halmokba hullnak a képek.

De ártó szellem szülte képzeletem

kráteréből tör elő éles tőr.

Karcolja törékeny tükrét,

szememből vér szivárog.

E metsző késpenge tiltott szeretőm.

Kontrollálni próbálja magát, ezért egyes szám második személyben beszél önmagához, és sajnos túl sokat dohányzik

Füst íze szádban
már megint vasárnap délután
halál dalát dúdolja véred
ingatag hited saját dugába dűlt
idült problémád hogy sok vagy magadnak
másoknak meg sajna kevés
koponyádban zakatol a vágy
tartozni valakihez
de te csak valakinek tartoztál még

Kontrolláld magad katatónná
táncolj mint keringő dervis
saját központi csődtömeged körül
sötét szobád falán bukfencet vet a tűz
lobban a gyufa lángja
hányadik cigarettád füstje leng körül?

Felépíteni  nem bírod
hát taposd törmelékké
omlások koreográfiája
bár feledtetné a volt kéjt

nem menekülhetsz a menekvés elől
sarkadban emlékek hada lohol
a káromkodás se’ üdvözít
elhagyott dacon hizlalt erőd
fújd a sípot
kongass dobot
bohóccá bűvölni milyen varázslat bírt?

 Visszaemlékezik Vaszilíjjel való kapcsolatának kezdeteire, aztán elkomorul

 Sokáig csak beszélgettünk,

mikor egy este  végre azt találta mondani,

két hete már alig tud dolgozni,

mert folyamatosan áll a farka.

Én megkérdeztem tőle,

mi akadályozza abban,

Hogy megtegye, amit akar.

Tehát semmi problémám azzal,

ha nevén nevezzük a dolgokat,

és nem is az a bajom,

ha egy férfi szexet akar

(pláne, ha tőlem,)

sz egy tiszta dolog,

és elég ütős is tud lenni.

 Ha bármi mással próbálkozott volna,

akkor vagy elküldöm

vagy akkor is igent mondok,

de akkor az csak egy próbakefélés lett volna,

más kefélések megértő közösségében,

Hogy tehette meg,

hogy ide degradálta a kapcsolat

égőpiros lelkét???

Elmerült  saját vakarék ösztönmocsarába,

csökött agyú, lábszagú áljátszmákba.

Vesd rám a követ,

mert vele süllyedtem, de szerettem,

amíg nem lett erősebb a boszorkány felhajtóerőm,

ami feldob mindig a víz színére,

És őt is ráncigálta volna felfele.

Az ő visszájára fordult érzékelésében

így lettem én a nehezék.

Szerelem kell? Az lehet,

de nem akarok olyan nő lenni,

amilyet akarnék, ha férfi lennék.

Olyan nő akarok lenni,

amilyen spontánul megnyilvánul bennem

egy olyan férfi társaságában,

amilyet én akarok.

De hidd el ez a második verzió

épp olyan lenne, mint az első,

azzal a különbséggel,

hogy ez utóbbi méltó viszonzást is kap.

 Te már a végjátékba futottal bele,

a fuldokló kapálózásba,

a totál sötét tónus fordulásba.

Fuldoklom, mint a hal víz nélkül.

De ne mondd, hogy az éremnek

nincs másik oldala.

Az érméknek ezer oldala van,

a konkrétumok világában.

Kipréselhette belőlem azt a kurva nemet.

De még ez se igaz.

A nemet ő mondta ki az  én igenemre.

Az életem MÁSIK FELÉT én vesztettem el,

 akivel lehetett igézni, oldani-kötni, letérdelni,

felállni, szállni, isten elé állni.

És ez nem nyál,

én ott voltam.

És rohadtul fáj,

mert már csak az enyém,

és ahhoz, hogy legalább ezt megtarthassam,

őt kellett elvesztenem,

mert eleven cáfolatává vált.

Utoljára üzen Vaszilíjnek

 Tagjaid fáradt árnyékká

tompa megszokás görbítette.
Hited elillant: tűnő időd,
könnyű fátyolként terítvén
magára, mélybe szállt vele.
Maradt számodra csupán,
– hogy egyre őt öleld sötéten –,
csupasz magányod teste.

A hajnal homályos, hideg
vizébe magányosan lépsz.
Világra szülte csöndesen
csapzott, szürke gyermekét
a bánat-titoktól terhes éj.
A tények síkos hínárja
körbefonja elárvult szíved,
mit se kérdel, nem remélsz.

Remegő testedben érő sejtelem,
sorsod régtől készen várt,
hogy árván kezdted el,
és magad végzed be,
arra is ráébredtél tán,
s hogy a sodró árral együtt,
vagy azzal szemben úszol,
olyan mindegy már.

 Idióta diódala

Akár, ha avarból kikotort
kincseket kezeimbe rejtek,
szorítják napjaim fájhatatlan nincsek,
e fogva tartókat sincsen már ki intse,

isten haláláról kiokított Nietzsche.
Burkait, ha törném teremtett időmnek,
voltmagam-magvak hullnának belőle,
semmi zsákmányává lenne létem, vagy

héjukba zárt, múlt remények,
zsebre vághat a gond, na pont,
mint hullt diódezertőrt én.
(fájó, de éppen ez történt.)

Vers, miben  frázisokról paráz

Tudod, nem jó, mikor a jég konzervál.

Hiszed, jól vagy. Minden működik.

Működök fedik a valót. Avalon árnya a kőfalon.

Látszólag csillog, sőt berreg. Fogjuk rá kisautó,

vagy villamos,  álmában csönget is. E zaj a fülnek

kellemes, elnyomja bárányok jajongását

a vágóhídon. Vér szaga. Tengerünk megint az istené,

az ablak csukva van. A szó veszélyes,

fegyver, hiánya halál, A figyelem elvonszol

a szívrengés epicentrumából, mint életmentő

bernáthegyi. Hordó a nyakában. Ezt nevezzük el-

felejtésnek. Aztán megszokjuk nincs remény.

Az ember homokos, vizes síkra ér. Még örül is,

 véli, kikelet. Látod, elolvadt a jég.

Végképp szakítani látszik Vasziljevvel

Tudod, abban tévedtél, felszámolni úgy lehet, ha tönkre hallgatjuk.

Mert ezt akartad, én pedig szót fogadni neked.

Ezért kértem, mondj ki mindent, és nekem is engedd meg. Nem tudom,

melyikünk kezdett hamarabb félni, -te attól, hogy fogságba ejtelek,

holott annyit kértem; maradhassak rabod. Én attól, védekezni fogsz,

-holott annyit te; ne bánts. Mindegy már. Legjobban a hazugságtól féltem,

ezért jobb ez így. Bármit, csak rituálékba fojtott gimnasztikát ne.

Még akkor is, ha tudtam, most veszítelek el, kellett a hiszti,

nem akartalak így megtartani. Együtt egyedül vagy,

egyedül mindig együtt. Meddig tart a jogos önfeltárás,

hol kezdődik a zsarolás? Csak remélni tudom,

megálltam a határán. Szükségem lett volna rád,

hogy ne legyen többé rád szükségem.

Egyetlen lehetőségem maradt a bizonyításra,

- már régen rossz, ha kell-, elmegyek élni, ahogy mondtad.

Vagy meghalni, ami ugyanaz. Mindegy mennyire fáj,

ha nem hiszed. Csak így tudlak megszabadítani attól a valamitől,

amit most már én jelentek neked. Amúgy is mindegy,

hol vagyok innentől. Veled biztos csak úgy, ha nélküled.

Filantróp átok? Meg kell értened, te vagy a barátom.

Kicsit nehéz most, hogy teljesen ledermesztettél,

de még egyszer, tudva az ellenerőket, mégis leírom,

téged szerettelek, soha mással nem voltam egy, csak veled,

soha máshoz nem tartoztam, csak hozzád. Csak neked.

Már vicces, ahogy a gonosz légkörében a gondolat

önmaga ellen fordul végleg. Az ördög szülőanyja fél elem.

Lefestettük, megjelent. Nem kell eltűnnöd, csak nekem.

Örökre szép

 Kapkodva, szemérmesen, szerepeket aggatsz magadra,

Alóla kilóg a félsz. Nem bocsájtasz nekem sem,

Amiért nem lehetsz én. Óvlak attól, hogy megismerj,

Maradj örökre szép. Botrány minden szó, a hallgatás

Halvány esély. Kényszerekből észrevétlen oldasz,

Mégis belém sötétedett. Köszönöm, hogy ráébresztesz,

Vers az, amit másképp nem mondhatnék el  neked.

Hite végképp  megrendülni látszik

 a vetetlen ágy merő esetlegesség

varjakként verdesi árnyak raja
rajta ronggyá tested emlékét
a fény emigrált mézünk vált ecetté

árulásod ára lett árvaságod
ki voltál álomnak sok valónak kevés
a gyönyör rózsáit aláztad
pergő porladó törmelékké

csillogó porcelán babák maradtak
elméd roskatag polcán neked
betölthesd velük a táguló űrt
mi dobog még fásult szíved helyett

Fejében lakozó lényekről mesél

 Koponyámban éldegél, – nappal alszik, éjjel kél –,

három, vérmes denevér. Ereimben – vér helyett-,

keringenek ők egyre, prédájukat keresve.

Ördöglepkét lengetnek, – gondolatuk eretnek,

vijjogásuk nekem nekrológ. Hulló, puha hó

szívemben a guanó. Madárforma, suhanó,

átokmantra-lényegű sziluettjük rávetül;

két szememnek fénye hűl. Körmöcskékkel kaparnak

fészekodút agyamba, értelmemnek hatalma

roskadva dűl. Éberen ablakomat kémlelem,

alattomos félelem mardos egyre legbelül.

Nap, ha égről leszentül, nem nyughat három valkűr,

szerveimhez tapadva Valhallába ragadnak;

- voltam ember valaha? 

Botorondó

Sebet vés lelkembe pár szavad,
volna az bár pimasz grafiti,
mivel a komisz, szomszéd Pisti
rondít el kopár tűzfalat,
midőn a telehold halad
éji útján, s tombol a hiszti.
Sebet vés lelkembe pár szavad.

Zokon ne vedd te, hisz nem panasz!
Fölfeszítettél, róttad INRI,

keresztfám csöpp tréfa, és sírni
nem fogok, ne vádold magad! (Csak
sebet vés lelkembe pár szavad.)

Egy jelre vár

A süllyedő nyárnak eresztékein át

elszivárog az alvadt fény.

A kifosztott remény remegő kéz;

lázasan lapoz egy fekete tintával teleírt,

múltunkat tagadó könyvben.

Egyetlen szóra vár.

Szökkenő jelt kutat,

újra bontaná szikrázó szirmait

lüktető álomnak, forró titkoknak.

De csak por, és korom, mi dől a lap közül.

Bizarr hóként szitál.

Ajkamon hűlt parázs.

Szakadó gyöngysorként szétgurul

a rontott varázs.

Bizarondó

Sebet vés lelkembe pár szavad,
s kéje úgy rohan át lényemen,
akár feles spinű fény-elem,
mit nem zár foton-koton; szabad!
Minő élvezet! Most rám tapad,
ám fonák gyönyörként élvezem,
sebet vés lelkembe pár szavad.

És ha üdvözültként vár a had,
az égi, testetlen kényelem

rejt, mennyei mannaként nyelem
majd én ez „áldást". Angyalka, vad;
sebet vés lelkembe pár szavad!

Luca napi toplistája

kedvenc állatom a görény
kicsit bűzös ezért szerény

kedvenc rágcsálóm a patkány
sürög-forog csinos vackán

kedvenc madaram a holló
edgar poe-jéhoz hasonló

kedvenc kicsi kígyóm áspis

megmarná az élő fát is

kedvenc halnak ott a cápa
mosolyra nyíl állkapcája

kedves állatka a varangy
szóljon neki lélekharang

vidám madár a keselyű
szájíze sosem keserű

bölcs hüllő az aligátor
fürdőzésben alig gátol

fénylik a vízben a rája
jobb ha nem taposol rája

finom jószág tarantella
mérge mint a sztracsatella

szorgos kis bogár a tetű
alfeled lesz egyöntetű

kísértésbe visz a döglégy
azt szeretné hogy ördög légy

végül még a denevér

éjjel jő a szemedér'

Komorondó

Sebet vés lelkembe pár szavad,
de csitt! Mosolyommal leplezem,
csak titkos könnyemmel rejtjelez
fájdalmam; oly olthatatlan-vad!
Orvosság, mi gyógyíthatna rajt’,

számomra már soha nem terem.
Sebet vés lelkembe pár szavad.

Szerelmed után csak kín marad.
Tanítvány vagyok, te mesterem,

s bár tudományod, ím, megvetem,
szenvedésem tüze nem hamvad.
Sebet vés lelkembe pár szavad.

A sötét jövőt fürkészi, a vers alapja indián népköltés

Szíveink elhagytak, szíveink megtörtek,

de dobognak bennünk ősrégi démonok,

szellemszemük sóhajból igéz kötelet,

kínnal kötöz meg baráthoz barátot.

Holló napok, bánatsötét hollók napja!

Hozzatok nekünk csontfényű csőrötökben

lánglobogót, amivel föld holnapja,

és szikrajelet, –mivel a hajnal üzen.

Ti csak lebegtek hangoszlopként suhogva,

sivár árnyak, tüzünk dermesztve jéggé.

Sápadtan nem szólhat szánkról az ima,

láncokban fekszünk, félelemre is gyöngén.

Holló napok, sötét hollók napjai!

Kaphatunk még lélegző fényt örökül?

Fognak-e még a világhegy ormai

nekünk izzani az űrön keresztül?

Testrészeit régiókhoz hasonlítja,  és beteg is

Testrészeim koloncként lógnak rajtam,

mint országunkon a régiók.
(Elnosztalgiázom, a megyerendszer lenne régi-jó),
és eltűnődöm, miféle szándék hívta létre,
- mind törődne, fájna, vérzene -,
és nem csendül oly térzene,
hogy felednék a gravitációt.
Bizony, lettek vérből, férfiúnak indulatjából.
Hajh, efféléktől nem hízik mennyei tábor.
(Csalódásom mi oldhatná? Ha talán bor.)
Hát csak poénkodom rajt’,

míg elrobog felettem az élet,
s szökkenve távozik belőlem lélek,
rezignáltan elnyomok egy sóhajt,
cserepes ajkamon a só hajt szíkvirágokat,
s én képzelek a térbe sík világokat,
hol ponttá redukálódhatom,

vagy vonallá, mint árucikkeken kódok,

kiterjedésként az űrben tovább nem kallódok,

nem molesztál többé felcser, és lódok-

(tor)