Nadya időkapszulája. Monoton suhogású

pillanatok koptatják gömbölyűre
a szenvedély kavicsát, míg nem vág éle, 
sebet sem ejt szeretők egymásra éhes ölén.
Csak gurul, gurul, végül megállapodik
a tudattalan félreeső mélyedésében. 
Macskatalpakon osont utána jókedvünk nyara,
mikor még méz ízű fény 
csordult hajnalonként homlokodra,
és beköltözött szemeidbe az ég, ha rám nyitottad.
Komor szent vásott csibésszel birkózott benned.
Az öntöttvas lábon álló lavór fölött
szertartásosan borotválkoztál.
A szűk, sötét konyhában a kávéillatot
Máté evangéliuma lengte át.
Leplezetlenül bámultalak,
nem voltam többé magamé, 
határaink elillantak szeretkezések tüzében.
Bolondként virrasztottam  nappalokat,
vártam öklömnyi csillagokkal  zuhanó éjszakát.
A fügebokor melletti kispadon
szómágiás szeánszokat tartottunk,
rubinfoltként izzott a borospohár.
Egymás múltjában, mint rezervátumban kóboroltunk,
moh-lepte emlékbarlangokból felidéző szavak fáklyáival
félelemdenevéreket riasztottunk,
lélegzet fojtva követtük őslénysorsunk lába nyomát.
Morbid szójátékokat raktunk össze,
tudtuk, amit nem tudhatunk,
a túlvilágot tőlünk elválasztó leplet
pókhálóként szaggattuk át.
Biztonságos rettegéssel töltött el érintésed,
tested émelyítően más volt minden eddigi testeknél,
tudtam, a régiek elmúltak,
újszülött halottá váltam karjaidban,
mert gyilkosom voltál, de hóhér áldozatában,
ilyen bizalmat még sosem dajkált.
Mindegy hogyan öleltél, fohászkodva,
kötelességet végrehajtva,
öncélú játékot űzve,
kedvem keresve, vagy durván,
fogalmad sem volt, kivé lényegültél bennem.
Gyerekkori játszótársam voltál, öregapám,
méhemben gömbölyödő magzat.
Orrod vonalában asszír harcos,
szigorú szádban zsémbes tirannus bujkált,
de kék szemeidben bárány csilingelt,
mellkasod börtönében pedig,
valami szárnyas-bundás lény lakott.
Minden aktus készített  bomlásra,
ha átvágod  torkom,
örült volna vérem, körbeölelhet.


( A rothadás  férge észrevétlenül
rágja át a misztériumok hamvas bőrét,
ahogyan az üvegpohár megpattan,
a szem sarkában megjelenik az első ránc,
megindul egy rög a szív felé.
Látszólag semmi sem történt,
csak egy viharos kapcsolat 
rögzült környezetébe, alleluja,
így vált folytathatóvá,
elvégre, ha valami van,
az időbe helyeztetve folytatódni kénytelen,
a folytatás kényszere nélkül is.
Még hisszük is, ez így szép,
evangéliumi egyszerű, tiszta matematika.)

Ez a meglehetősen beteg, és terjedelmes válogatás annak hatására állt össze ilyen formában, hogy Talkina túl sok Lars von Trier filmet nézett meg rövid idő leforgása alatt

Nádja képzelete különös lényt formál. A halmadár énekel

 hűvös álmától bűvölve még

sós hullámok sóhaja száll
selymes ködfátylát szakítván
föltárul a virradó táj

fénytajtéktól verten dereng
a tenger-terhes lágy homok
szikla múltját feledve simul
síkos síkba minden volt orom

a mennybolt lángoló sebéből
szivárog lüktetve izzó vér
haldokló csillagok hallgatják
a fölzengő halmadár énekét

hogy eloldozza fájdalmait
mit éji tenger mélyébe zárt
a halmadár hajnalban dalol
e furcsa szerzet égi jelre vár 

Nadja Talkina sétálni indul

Idill előtti csend. Gyöngyöző pokol.

Az ördög gyerekszobája.

Az ismeretlen elközelgett.

Valami nincs sehol.

Ilyennek érzékeli, ha ferde

Domboldali fák belefagynak a zuhanásba.

Keringés síkjára görbült földtengely csikorog.
Az égről fénymorzsák szóródnak az ölembe.
Tiktakol valami belül, ami halni se hagy.

Tagadja a világ megismerhetőségét

Fényfátyol burkolja a dolgok felszínét.

Vékony hártya leplez áthatolhatatlant.
És nem tárulhat ama titkos barlang.
Mélyében feszül a tömbbe zárt sötét.

Hőségriadó

tompa

kábulatba ájul minden

lélek plazmaállapotban
izzanak a teremtmények
fák ziháló árnyéka

hull az olvadó aszfaltra fuldokló

gyönyör a délibáb mézédes élvezettől
roskadó poklunkká lett

világ görögdinnyéket álmodom

a forró porba most ölelj

hatolj belém tökéletessé

 edzett tűzhalál

Deep-rapját mormolja

 Bársonygolyó. Álompárák.

Szókristályok virágozzatok

a hallgatás legalján!

Fénytelen félelem feszül fejemben.

Feketedik alkony. Hasad a kárpit.

Halottak hada hív. Halált harangoz szívem.

Hitemnek hűlt helyén szitálni kezd a dér.

Vetett ágyam elvetett.

Múltam elmulattam.

Halottaim betemetnek.

Titkaim elárulnak.

Két csend között legrövidebb út a hallgatás.

Ki mondja meg, mit érlel most az éjszakám?

Hiányom súlya mivel mérhető?

Poklom mélye feltérképezhető?

Telehold.

Haladó, hószín folt.

Holló hozza le hozzám!

Mert sóvárogja ő is,

könnyíthessen szomorú sorsán.

Sápad az arca.

Könnyfelhő-fátyol alá rejti magát.

Halkul a kinti világ.

Halmokba hullnak a képek.

De ártó szellem szülte képzeletem

kráteréből tör elő éles tőr.

Karcolja törékeny tükrét,

szememből vér szivárog.

E metsző késpenge tiltott szeretőm.

Kontrollálni próbálja magát, ezért egyes szám második személyben beszél önmagához, és sajnos túl sokat dohányzik

Füst íze szádban
már megint vasárnap délután
halál dalát dúdolja véred
ingatag hited saját dugába dűlt
idült problémád hogy sok vagy magadnak
másoknak meg sajna kevés
koponyádban zakatol a vágy
tartozni valakihez
de te csak valakinek tartoztál még

Kontrolláld magad katatónná
táncolj mint keringő dervis
saját központi csődtömeged körül
sötét szobád falán bukfencet vet a tűz
lobban a gyufa lángja
hányadik cigarettád füstje leng körül?

Felépíteni  nem bírod
hát taposd törmelékké
omlások koreográfiája
bár feledtetné a volt kéjt

nem menekülhetsz a menekvés elől
sarkadban emlékek hada lohol
a káromkodás se’ üdvözít
elhagyott dacon hizlalt erőd
fújd a sípot
kongass dobot
bohóccá bűvölni milyen varázslat bírt?

 Visszaemlékezik Vaszilíjjel való kapcsolatának kezdeteire, aztán elkomorul

 Sokáig csak beszélgettünk,

mikor egy este  végre azt találta mondani,

két hete már alig tud dolgozni,

mert folyamatosan áll a farka.

Én megkérdeztem tőle,

mi akadályozza abban,

Hogy megtegye, amit akar.

Tehát semmi problémám azzal,

ha nevén nevezzük a dolgokat,

és nem is az a bajom,

ha egy férfi szexet akar

(pláne, ha tőlem,)

sz egy tiszta dolog,

és elég ütős is tud lenni.

 Ha bármi mással próbálkozott volna,

akkor vagy elküldöm

vagy akkor is igent mondok,

de akkor az csak egy próbakefélés lett volna,

más kefélések megértő közösségében,

Hogy tehette meg,

hogy ide degradálta a kapcsolat

égőpiros lelkét???

Elmerült  saját vakarék ösztönmocsarába,

csökött agyú, lábszagú áljátszmákba.

Vesd rám a követ,

mert vele süllyedtem, de szerettem,

amíg nem lett erősebb a boszorkány felhajtóerőm,

ami feldob mindig a víz színére,

És őt is ráncigálta volna felfele.

Az ő visszájára fordult érzékelésében

így lettem én a nehezék.

Szerelem kell? Az lehet,

de nem akarok olyan nő lenni,

amilyet akarnék, ha férfi lennék.

Olyan nő akarok lenni,

amilyen spontánul megnyilvánul bennem

egy olyan férfi társaságában,

amilyet én akarok.

De hidd el ez a második verzió

épp olyan lenne, mint az első,

azzal a különbséggel,

hogy ez utóbbi méltó viszonzást is kap.

 Te már a végjátékba futottal bele,

a fuldokló kapálózásba,

a totál sötét tónus fordulásba.

Fuldoklom, mint a hal víz nélkül.

De ne mondd, hogy az éremnek

nincs másik oldala.

Az érméknek ezer oldala van,

a konkrétumok világában.

Kipréselhette belőlem azt a kurva nemet.

De még ez se igaz.

A nemet ő mondta ki az  én igenemre.

Az életem MÁSIK FELÉT én vesztettem el,

 akivel lehetett igézni, oldani-kötni, letérdelni,

felállni, szállni, isten elé állni.

És ez nem nyál,

én ott voltam.

És rohadtul fáj,

mert már csak az enyém,

és ahhoz, hogy legalább ezt megtarthassam,

őt kellett elvesztenem,

mert eleven cáfolatává vált.

Utoljára üzen Vaszilíjnek

 Tagjaid fáradt árnyékká

tompa megszokás görbítette.
Hited elillant: tűnő időd,
könnyű fátyolként terítvén
magára, mélybe szállt vele.
Maradt számodra csupán,
– hogy egyre őt öleld sötéten –,
csupasz magányod teste.

A hajnal homályos, hideg
vizébe magányosan lépsz.
Világra szülte csöndesen
csapzott, szürke gyermekét
a bánat-titoktól terhes éj.
A tények síkos hínárja
körbefonja elárvult szíved,
mit se kérdel, nem remélsz.

Remegő testedben érő sejtelem,
sorsod régtől készen várt,
hogy árván kezdted el,
és magad végzed be,
arra is ráébredtél tán,
s hogy a sodró árral együtt,
vagy azzal szemben úszol,
olyan mindegy már.

 Idióta diódala

Akár, ha avarból kikotort
kincseket kezeimbe rejtek,
szorítják napjaim fájhatatlan nincsek,
e fogva tartókat sincsen már ki intse,

isten haláláról kiokított Nietzsche.
Burkait, ha törném teremtett időmnek,
voltmagam-magvak hullnának belőle,
semmi zsákmányává lenne létem, vagy

héjukba zárt, múlt remények,
zsebre vághat a gond, na pont,
mint hullt diódezertőrt én.
(fájó, de éppen ez történt.)

Vers, miben  frázisokról paráz

Tudod, nem jó, mikor a jég konzervál.

Hiszed, jól vagy. Minden működik.

Működök fedik a valót. Avalon árnya a kőfalon.

Látszólag csillog, sőt berreg. Fogjuk rá kisautó,

vagy villamos,  álmában csönget is. E zaj a fülnek

kellemes, elnyomja bárányok jajongását

a vágóhídon. Vér szaga. Tengerünk megint az istené,

az ablak csukva van. A szó veszélyes,

fegyver, hiánya halál, A figyelem elvonszol

a szívrengés epicentrumából, mint életmentő

bernáthegyi. Hordó a nyakában. Ezt nevezzük el-

felejtésnek. Aztán megszokjuk nincs remény.

Az ember homokos, vizes síkra ér. Még örül is,

 véli, kikelet. Látod, elolvadt a jég.

Végképp szakítani látszik Vasziljevvel

Tudod, abban tévedtél, felszámolni úgy lehet, ha tönkre hallgatjuk.

Mert ezt akartad, én pedig szót fogadni neked.

Ezért kértem, mondj ki mindent, és nekem is engedd meg. Nem tudom,

melyikünk kezdett hamarabb félni, -te attól, hogy fogságba ejtelek,

holott annyit kértem; maradhassak rabod. Én attól, védekezni fogsz,

-holott annyit te; ne bánts. Mindegy már. Legjobban a hazugságtól féltem,

ezért jobb ez így. Bármit, csak rituálékba fojtott gimnasztikát ne.

Még akkor is, ha tudtam, most veszítelek el, kellett a hiszti,

nem akartalak így megtartani. Együtt egyedül vagy,

egyedül mindig együtt. Meddig tart a jogos önfeltárás,

hol kezdődik a zsarolás? Csak remélni tudom,

megálltam a határán. Szükségem lett volna rád,

hogy ne legyen többé rád szükségem.

Egyetlen lehetőségem maradt a bizonyításra,

- már régen rossz, ha kell-, elmegyek élni, ahogy mondtad.

Vagy meghalni, ami ugyanaz. Mindegy mennyire fáj,

ha nem hiszed. Csak így tudlak megszabadítani attól a valamitől,

amit most már én jelentek neked. Amúgy is mindegy,

hol vagyok innentől. Veled biztos csak úgy, ha nélküled.

Filantróp átok? Meg kell értened, te vagy a barátom.

Kicsit nehéz most, hogy teljesen ledermesztettél,

de még egyszer, tudva az ellenerőket, mégis leírom,

téged szerettelek, soha mással nem voltam egy, csak veled,

soha máshoz nem tartoztam, csak hozzád. Csak neked.

Már vicces, ahogy a gonosz légkörében a gondolat

önmaga ellen fordul végleg. Az ördög szülőanyja fél elem.

Lefestettük, megjelent. Nem kell eltűnnöd, csak nekem.

Örökre szép

 Kapkodva, szemérmesen, szerepeket aggatsz magadra,

Alóla kilóg a félsz. Nem bocsájtasz nekem sem,

Amiért nem lehetsz én. Óvlak attól, hogy megismerj,

Maradj örökre szép. Botrány minden szó, a hallgatás

Halvány esély. Kényszerekből észrevétlen oldasz,

Mégis belém sötétedett. Köszönöm, hogy ráébresztesz,

Vers az, amit másképp nem mondhatnék el  neked.

Hite végképp  megrendülni látszik

 a vetetlen ágy merő esetlegesség

varjakként verdesi árnyak raja
rajta ronggyá tested emlékét
a fény emigrált mézünk vált ecetté

árulásod ára lett árvaságod
ki voltál álomnak sok valónak kevés
a gyönyör rózsáit aláztad
pergő porladó törmelékké

csillogó porcelán babák maradtak
elméd roskatag polcán neked
betölthesd velük a táguló űrt
mi dobog még fásult szíved helyett

Fejében lakozó lényekről mesél

 Koponyámban éldegél, – nappal alszik, éjjel kél –,

három, vérmes denevér. Ereimben – vér helyett-,

keringenek ők egyre, prédájukat keresve.

Ördöglepkét lengetnek, – gondolatuk eretnek,

vijjogásuk nekem nekrológ. Hulló, puha hó

szívemben a guanó. Madárforma, suhanó,

átokmantra-lényegű sziluettjük rávetül;

két szememnek fénye hűl. Körmöcskékkel kaparnak

fészekodút agyamba, értelmemnek hatalma

roskadva dűl. Éberen ablakomat kémlelem,

alattomos félelem mardos egyre legbelül.

Nap, ha égről leszentül, nem nyughat három valkűr,

szerveimhez tapadva Valhallába ragadnak;

- voltam ember valaha? 

Botorondó

Sebet vés lelkembe pár szavad,
volna az bár pimasz grafiti,
mivel a komisz, szomszéd Pisti
rondít el kopár tűzfalat,
midőn a telehold halad
éji útján, s tombol a hiszti.
Sebet vés lelkembe pár szavad.

Zokon ne vedd te, hisz nem panasz!
Fölfeszítettél, róttad INRI,

keresztfám csöpp tréfa, és sírni
nem fogok, ne vádold magad! (Csak
sebet vés lelkembe pár szavad.)

Egy jelre vár

A süllyedő nyárnak eresztékein át

elszivárog az alvadt fény.

A kifosztott remény remegő kéz;

lázasan lapoz egy fekete tintával teleírt,

múltunkat tagadó könyvben.

Egyetlen szóra vár.

Szökkenő jelt kutat,

újra bontaná szikrázó szirmait

lüktető álomnak, forró titkoknak.

De csak por, és korom, mi dől a lap közül.

Bizarr hóként szitál.

Ajkamon hűlt parázs.

Szakadó gyöngysorként szétgurul

a rontott varázs.

Bizarondó

Sebet vés lelkembe pár szavad,
s kéje úgy rohan át lényemen,
akár feles spinű fény-elem,
mit nem zár foton-koton; szabad!
Minő élvezet! Most rám tapad,
ám fonák gyönyörként élvezem,
sebet vés lelkembe pár szavad.

És ha üdvözültként vár a had,
az égi, testetlen kényelem

rejt, mennyei mannaként nyelem
majd én ez „áldást". Angyalka, vad;
sebet vés lelkembe pár szavad!

Luca napi toplistája

kedvenc állatom a görény
kicsit bűzös ezért szerény

kedvenc rágcsálóm a patkány
sürög-forog csinos vackán

kedvenc madaram a holló
edgar poe-jéhoz hasonló

kedvenc kicsi kígyóm áspis

megmarná az élő fát is

kedvenc halnak ott a cápa
mosolyra nyíl állkapcája

kedves állatka a varangy
szóljon neki lélekharang

vidám madár a keselyű
szájíze sosem keserű

bölcs hüllő az aligátor
fürdőzésben alig gátol

fénylik a vízben a rája
jobb ha nem taposol rája

finom jószág tarantella
mérge mint a sztracsatella

szorgos kis bogár a tetű
alfeled lesz egyöntetű

kísértésbe visz a döglégy
azt szeretné hogy ördög légy

végül még a denevér

éjjel jő a szemedér'

Komorondó

Sebet vés lelkembe pár szavad,
de csitt! Mosolyommal leplezem,
csak titkos könnyemmel rejtjelez
fájdalmam; oly olthatatlan-vad!
Orvosság, mi gyógyíthatna rajt’,

számomra már soha nem terem.
Sebet vés lelkembe pár szavad.

Szerelmed után csak kín marad.
Tanítvány vagyok, te mesterem,

s bár tudományod, ím, megvetem,
szenvedésem tüze nem hamvad.
Sebet vés lelkembe pár szavad.

A sötét jövőt fürkészi, a vers alapja indián népköltés

Szíveink elhagytak, szíveink megtörtek,

de dobognak bennünk ősrégi démonok,

szellemszemük sóhajból igéz kötelet,

kínnal kötöz meg baráthoz barátot.

Holló napok, bánatsötét hollók napja!

Hozzatok nekünk csontfényű csőrötökben

lánglobogót, amivel föld holnapja,

és szikrajelet, –mivel a hajnal üzen.

Ti csak lebegtek hangoszlopként suhogva,

sivár árnyak, tüzünk dermesztve jéggé.

Sápadtan nem szólhat szánkról az ima,

láncokban fekszünk, félelemre is gyöngén.

Holló napok, sötét hollók napjai!

Kaphatunk még lélegző fényt örökül?

Fognak-e még a világhegy ormai

nekünk izzani az űrön keresztül?

Testrészeit régiókhoz hasonlítja,  és beteg is

Testrészeim koloncként lógnak rajtam,

mint országunkon a régiók.
(Elnosztalgiázom, a megyerendszer lenne régi-jó),
és eltűnődöm, miféle szándék hívta létre,
- mind törődne, fájna, vérzene -,
és nem csendül oly térzene,
hogy felednék a gravitációt.
Bizony, lettek vérből, férfiúnak indulatjából.
Hajh, efféléktől nem hízik mennyei tábor.
(Csalódásom mi oldhatná? Ha talán bor.)
Hát csak poénkodom rajt’,

míg elrobog felettem az élet,
s szökkenve távozik belőlem lélek,
rezignáltan elnyomok egy sóhajt,
cserepes ajkamon a só hajt szíkvirágokat,
s én képzelek a térbe sík világokat,
hol ponttá redukálódhatom,

vagy vonallá, mint árucikkeken kódok,

kiterjedésként az űrben tovább nem kallódok,

nem molesztál többé felcser, és lódok-

(tor)

Börtönből Burtonbe

Két dologért hallgathat az ember, vagy mert  nincs mondanivalója, vagy mert olyan sok van, és olyan kaotikusan sokrétű, hogy nem talál fogást rajta, és végül az egész balanszként lehúzza  az elfojtásos csönd mocsarába. Azért egy harmadik motívum is bejátszhat, a konkrétummá tevéstől,  mint determinációs veszélyforrástól való ódzkodás, :) így már csak a kisebbik rosszra való játszás rúghat labdába. 

Konkrétan nem tudom, mipicsa nálam ez a rekonstruálási mánia, de én még a rekonstruálási képtelenségem is rekonstruálnám. Azt viszont tudom, hogy öntudatra eszmélésem kezdeteitől jelen van bennem, mint búvópatak, időről-időre felszínre is tör. Öntudatra ébredésnek én a tíz éves korom környékén bekövetkező minőségi változást nevezem, onnantól vagyok képes önálló egómat az időbe ágyazva, folyamatként érzékelni. Odáig csak szórvány emlékszigetek úszkálnak az öntudatlanság tengerén. A folyamatosság tudat, persze, csak nagy vonalakban értendő, bár ha ráfókuszálok, vagy valami impulzus ér adott időszakot, sok minden előkerülhet még a ládafiából. 

Mindig is sikítófrászt lehetett rám hozni az olyan szlogenekkel, hogy törődj a jelennel, illetve a jövővel, hisz a múlt már lezárt akta, kár rajta tépelődni, úgy sem változtathatsz rajta. Nos, minthogy egyedül a múltról rendelkezünk ismerettel, és tapasztalatokkal, szerintem  így egyedül azon van módunk változtatni, és ez annyira nem felesleges tevékenység, hogy épp ezáltal vagyunk képesek hatni az úgy nevezett jelenünkre, és jövőnkre is. A dolgok (át)értelmezése, tudatosítása, bizonyos dolgok tisztázása, blokkok feloldása pedig egyenest mágikus módon hat jellemünkre, ezáltal nagyon is befolyásolja mind a jelen állapotunk, mind az elkövetkezendőket. Múlt és jelen pedig kölcsönösen formálják egymást, oda-vissza hatnak. 

Eddigi blogbejegyzéseim zöme jórészt régi versekből áll, ez az egész vállalkozás megint önterápiás jelleggel, múltlezárás! felkiáltással indult. utólag visszaolvasva ez most jó nagy önellentmondásnak tűnik, pedig nem az, csak a másodjára említett "múltlezárás" helyére nem találom az igazán helyt álló kifejezést. 

Eleinte volt ám koncepcióm, kreált sorrendem, de ez pillanatok alatt borult, aktuális történések, lelkiállapotok vették át az uralmat a döntésnél, a kiválasztásnál, és a hozzácsatolt képek, videók, zenék, táncok, amelyek előpattantak a semmiből, és hozzárendelődtek, máris módosították ezeket az elspájzolt sorsrögöket, versIKéket :) 

Óh, tudom én, hogy már pusztán ezekért mellbe lehet szúrni egy kommersz jelzővel, de vállalom, ha tehetném, még illatokat, és fényeket is rendelnék mindenikhez. 

Egyben persze, impotenciám vállalása is ez a csatolási mizéria, ha  jó verseket tudnék írni, tán nem volna szükség ezekre a mankókra. 

Most azonban, illetve eleddig még a megírásukhoz is szükség van gyakorta. Legkínosabb példája ennek talán a Love story című versem, amely egy Dobrádi nóta non-stop hallgatása közben született, ám egyúttal mázlija is volt szegény versnek, mert megzenésítették, ekképp lemosta magáról a gyalázatot :)

Na de, evickéljünk vissza a fősodorba.

Nem igazán kívánt, kései gyerek voltam, anyám elég idősen szült engemet, -mondom ezt ötvenkét évesen a harminchét évesen szülő anyámra. 

Mai napig nem jövök rá, miért ragadtatta el erre a cselekedetre magát jó-anyám.  A legnagyobb bibi talán az volt, hogy szüleim között RH-összeférhetetlenség állt fent. Ezt akkoriban csak konstatálni voltak képesek, kezelni nem igazán. 

Állítólag egész orvosi stáb állt készen, hogy lecseréljék a véremet, de én juszt sem sárgultam be. Viszont kölcsönösen annyi ellenanyagot termeltünk egymás ellen, hogy anyu vérében még mindig jelen vagyok fél évszázad múltával. 

Mikor hazavittek, szintén állítólag papám annyival nyugtázta (?) jelenlétem, hogy megkérdezte, hát, ez a zsidó gyerek meg hogyan került ide?

Mert hogy veres hajam volt, s kék szemeim. 

Talán a postás kétszer csengetett? 

No nem, jellegzetesen tömpe orrom egy az egyben apai nagyanyámé, ami újra és újra átörökli magát.

dédike

én

Dani fiam

Lőrinc onoka

 

Aztán a bajok folytatódtak velem, mert hogy bőgőmasina voltam, s anyámnak amúgy sem volt mivel táplálnia.

Néhány kritikus hét elteltével nagynénéméknél landoltam, ki akkor volt olyan idős, mint pont én most. Gyakorlatilag az ő "kislyányuk" lettem.

 Örökké vérszegény voltam, sápkóros és szédelgős. 

Bármilyen járművön kidobtam a taccsot, de mozgáskoordinációs problémáim is voltak mindig, körhinta, de még a szimpla hinta is nálam kilőve, biciklizni sose voltam képes megtanulni. 

Másik, pszichés jellegű, sosem kinőtt gyermekbetegségem a családban elfoglalt pozíciómból fakad.

 Egy héttagú, tekintélyelvtől be/kimerevített nagycsalád, legkisebb, nyiszlett, és nemkívánatos tagjaként örök, alapmentalitásommá kövült létélményem;  nem vagyok tényező, akaratom sem nem vállalható, sem nem érvényesíthető, térfoglaló, domináns egyedként fellépnem pedig egyenest  életveszélyes :)

Ebből a kalodámból a büdös életben nem tudtam kitörni, mindig, mindenhol reprodukálta magát a szitu. És annál vérmesebben reprodukálta magát, minél vérmesebb volt a kitörési kísérlet :) (Utólag télleg röhejes.)

Azt hiszem innen vezet a nyílegyenes út, mind a mágiához, mind az íráskényszerhez. 

Bármilyen külső-belső történés, csak azáltal képes valósággá válni, megállni aZ időben, ha szavakba öntöm, addig csak egy elsunnyogott, be sem vallott massza. 

A " külvilág' alakítása pedig csak rejtett üzemmódban, ideákkal való  bíbelődésen keresztül oldható meg nekem.

A "kiváltó ok", persze, más tészta. 

Az, az úgynevezett külvilágból érkező impulzus.

Az írás két korai szerelemhez köthető. 

 Az egyik szeretett személy látszólag Cseh Tamás, de valójában Bereményi Géza. Hogyan lesz valaki 13 évesen szerelmes, egy akkor már harmincas éveit taposó íróba, arról lövésem  sincs, de megtörtént. Mert oké, Tomika, arcjátéka, hunyorgása, szexepiles mekegése éneklése ürügyén, no de engem a szövegvilág igézett meg valójában. 

A 77-es Levél nővéremnek összes dalát máig kívülről fújom. 

A Legendáriumot pedig ronggyá olvastam.

Hogy milyen szinten éltem bele magam a lemezen rögzített történésekbe, az egyben eklatáns példa a mágikus imagináció működésére; 

egy év múlva, úgy hozta a sors, egy osztálykirándulás révén ott fötörhettem magam is Krakkó főterén a galambok között, és hülyére fotózhattam magam. Jó, cseh sört még nem ihattam az étkezőkocsiban :)

 Lám csak, hát voltak nekem élményeim.

Így született meg első versem is. A waweli vár sárkányáról írtam.

Véletlenek pedig nincsenek. 

A dolog odáig fajult, hogy 15 évesen, egy másik osztálykirándulásról pediglen elszöktem Pestre. Tamáskáig meg sem álltam. A Szent István körúti lakásának lépcsőházában sikerült fülön csípnem. Ő igen-igen megrökönyödött, -egyébként én is magamon, hát még családom, oskolám, ahonnan páros lábbal rúgtak ki azon minutában-, de Tamáska azért állta a sarat, szépen megírta nekem később, persze stílusosan, egy levélben, hogy "valahogy meg kell találnunk az összhangot környezetünkkel, bármilyen létezhetetlennek is tűnik," ott és akkor pedig kezembe nyomott egy húszast; -hihi, akkor még abból az összegből  kétszáz kilométerre szóló vonatjegyet lehetett vásárolni-, és haza küldött. 

Azért mégsem múltam el nyomtalanul, mint erdei vadnyom az életéből; a Fehér babák takarodójának lemezborítóján szereplő életrajzi leírás szerint, az a bizonyos Horváth Anna Békésen született!! Tehát hírem Gézukához is eljuthatott!!!

Újabb imaginációs-bomba. 

Első ízben 1983 próbáltam disszidálni, de akkor Anyucikám jóvoltából Hegyeshalomnál szépen leszedtek a határőrök,  megúsztam egy szabálysértési eljárással. Sejtem, ezt akkor még meglévő pártkapcsolatainak köszönhetem, mármint hogy csak ennyivel. Ezután gyorsan lefutottam egy röpke 32 éves kört, felneveltem a négy gyermekecskét, és másodszorra már nagyon firnyákos voltam, az ördög nem alszik alapon, jószerével magamnak se árultam el, hogy megyek, illetve jövök. Csak mikor Lutonban leszálltam a gépről, kezdtem el gyanakodni, hogy valami történt, lányok :), hogy nemcsak gyufáért ugrottam el. Persze, énérettem senki nem fogja Burtont Nagyországnak elkeresztelni, lőtéri döglött kutya nem rí énutánam. Semmi sem tökéletes :)

 No igen, a másik szerelem.

Ami ha lehet, még reménytelenebbre sikeredett, mint emez;Erdei Szabó István után dobogtatta meg gyenge szívemet, aki történetesen bátyám országos cimborája volt hajdanán. Mint hogy Pistu költő volt, (és maradt), innentől a lejtőn nem volt megállás, nekem is versfaragóvá kellett vállanom. :)

Pistu egyik kötetének bemutatása az ESŐ lapban

No mindegy is, lényeg, hogy 15 évesen beküldöttem első zsengéimet a Mozgó Világhoz, ahol akkoriban a versrovat szerkesztője Mányoki Endre volt, aki nekem írott válaszlevelében lazán  ezzel nyitott, "úgy hiszem költőre akadtam magácskában, mondom ezt annak dacára hogy a prózái jobbak lettek, azokban kevesebb a -meg ne sértsem- gügyögés...", sa végén felajánlotta, tegeződjünk.

Mondanom se kell, hótra rémültem.

Ez a kebelre ölelős gesztus felért egy elvárásos présgéppel. No biz, hogy nem küldtem én újabb vereset sehá, még az írást is abbahagytam, két év múlva  a fejem is bekötötték, asszony lett a leánybul. 

Hét év múlva ragadtattam el magamat egy röpke ciklusra, szigorúan a fiók mélyének címezve azt is. Aztán újra csend, hullaszag 1996-ig, akkoron egy újabb  nyúlfarknyi gyűjtemény, és ez így maradt 2000-ig, végleges válásomig.

Az irracionális, vagy transzcendens, illetve az annak feltérképezése, sőt használata iránti vágy, és elkötelezettség, szintén olyan tizennégy éves kórom környékén türemkedett be az életembe, egy éjszakai futás alkalmával. 

Nem konkrétan futni voltam, valahonnan hazafelé tartottam, különlegesen tiszta volt az ég, a csillagok elképesztően ragyogni kezdtek, és akkor durr, az egész rám zuhant; egy mindenek fölött álló, szellemi létező brutálisan közeli jelenléte, ami az egész univerzumot áthatja, de/és valamit konkrétan akar tőlem!! Illetve tőlem akar valamit! 

Naon durva volt. Félelmetes, felkavaró, megfellebbezhetetlen. Ezért kezdtem el futni, mint a nyúl. Mintha EZ elől lenne, hova. 

Hogy a képzet honnét szökött elmémbe, teljesen váratlanul, előzmény nélkül  és ilyen mindent elsöprő bizonyossággal, fogalmam sincs.  

Sem vallásos képzést, sem nevelést nem kaptam. Téma nem volt ez otthon, sem iskolában. 

Sőt, Isten nem léte sem volt téma, hogy valaminek az antitéziseként fogalmazódjon így meg bennem. 

Az igazi végtelen utazás életemben ennek az impulzusnak feltérképezése lett. Eljutni az isten képzethez, megismerkedni világvallásokkal,  mágiával, a mágikus alapelv alapján átértelmezni   népszerű tudományos világmagyarázatokat, megtanulni jobb agyféltekével gondolkozni, kialakítani az analógiákon alapuló világképet, és praxist...  

Az idők végezetéig rakosgatható ez a  puzzle, újra és újra lebontja és újraépíti önmagát, de sohase készül el. Legalábbis az én fejemben sanszos, hogy nem :), de remekül lehet vele bíbelődni..... 

Ja, természetesen ettől az élménytől is hótra rémültem. 

ÁM, ha létezik kontrafóbiás ember, akkor az én vagyok.

No. Alapjaim lefektetve :)

Ami megér még egy misét Párizson kívül, s valahogy idekívánom, ahogy felfedeztetésem után (irodalmilag), szorgos és kitartó melóval leépítettem magam. 

Persze, látványos hazugság lenne,  az egészet vagabundus önakaratnak feltüntetni, mert a betegségem azért jócskán odabaszott, és eltolta az eseményeket ebbe az irányba.

Képzeld el, nyájas olvasóm, hogy másfél év alatt 50 kg-ot hízol, leáll a pajzsmirigyed (de te ekkor még ezzel nem vagy tisztában, sem betegséged mivoltával, jellegével, és az egészről fogalmad sincs hogyan kezelhetnéd,) a vérnyomásod felszökik 180-200-as magasságokba, a pulzusod nyugalmi állapotban 120 körül egerészik, fele véred oda lesz, egyik napról a másikra képtelen leszel emészteni, és aludni, a mixödémától elefánt vastagságú lábaid lesznek, és 8 hónapos terhes hasad, a lábaidon a vénák sorra pukkadnak ki, mígnem egész alsó lábszárad egyöntetű lilás-szürkés színben tündököl, az összes ízületed felmondja a szolgálatot, és ordítani tudnál a fájdalomtól, ha mozgatni próbálod, mindezek után is, és ezeknek dacára, ha arra ragadtatnád magad, 5 perc krumplihámozás után reszketni kezdesz mint a kocsonya, ha netalán mosogatni is merészelnél,  mire a lábasokkal  végzel, mintha a nagy kertet ástad volna föl. 

Mindeközben  az orvosok nem győznek turkálni a nyelőcsövedben és a beleidben, hogy hol a büdös francban van az a tumor, ami ezt a mértékű okkult vérzést okozhatja,(lásd extrém vérszegénység), és még nem szóltam az immunrendszered egyik-pillanatról a másikra történő elpárolgásárul, minek következtében, ha gyenge szellő meglegyint, másnap már ágynak esel tüdőgyulladással. 

Hát, ez vótam én 3 éven keresztül. 

Elejinte még tűrtem, hogy a doktórék focilabdának tekintsenek, és rugdossanak ambuláns rendelésről ambuláns rendelésre, a diagnózis felállítás kényszere, vagy csak  akár igénye nélkül, úgy hogy mindezen tünetek mellett a 10-es HTSH-mat "szubklinikus hypotireózisnak" :) minősítsék, a drasztikus és ordító tünetegyüttes dacára, és juszt se adják meg az életmentő pajzsmirigyhormont. 

Aztán már orvoshoz se jártam, meguntam hogy újra és újra megrugdossanak engem, amiért ők állítottak  teljesíthetetlen feladatok elé. Pl. hogy hajnali 6-kor jelenjek meg  éhgyomros vérvételre a tőlem kilométerekre és csak gyalogosan megközelíthető laboratóriumban. AMIKOR 100 MÉTERRE NEMIGEN BÍRTAM ELBOTORKÁLNI, ÉS AKKORIBAN MÁR BOLDOG VOLTAM, HA HAJNALI NÉGYKOR VÉGRE SIKERÜLT ELSZENDEREDNEM TÖBBSZÖRI MEGŐRÜLÉSEK UTÁN.

Nos, ebbe az utcába én nem mentem be. 

Elég volt nekem privát életem egyéb szféráimba kapni napi szinten 

a rúgásokat, 

a cserben hagyásos gázolásokat, 

a gonosz prekoncepciókat, 

a gunyoros vigyorgásokat; ja kérem, 

valami klimaxos nyavalygás lesz ez, 

elereszti fülét-farkát, 

igénytelen, 

nyilván két pofára zabálja a szénhidrátot, 

ja és a munka is büdös neki....

Tök mindegy ki vagy,az meg főleg ki voltál, mit tettél le asztalra, milyen küzdelmeket vívtál meg. Az Orbán rendszer aztán adott a pofámba becsülettel. 

Ez időben zajlott a rokkant-holokauszt épp ezerrel, gondolni sem mertem rá, hogy nekivágjak egy leszázalékolási procedúrának. 

A munkanélküli járandóságomat pedig lecsökkentette 20 ezer forintra, de még ehhez is évente prezentálnom kellett, hogy egy hónapot dolgoztam valahol. 

Élj meg paraszt, és gyógykezeltesd magad,de talán még jobb lenne, ha feldobnád a bacskert, vérciki, hogy csak a nyűg van tevéled.

A vót uram pedig azzal szórakozott, hogy még tanuló gyermekeim ürügyén nem is vagyunk jogosultak gyermektartásra sem, mert nem is tanulnak  "azok"valójában; folyton beperelt :) 

Tiltani sem lehetett a rokkant nyugdíjából, hisz Orbánék annak is megváltoztatták a jogi státuszát...

Egy szó mint száz, innentől kezdve likvidáltam magam mind a profi, mind az ámátőr  irodalmi életből; 

se bárhol, bármilyen rendezvényen megjelenni, 

sem publikálással kísérletezni, (közzé tenni, beküldeni) nem voltam hajlandó.  ( Halkan jegyzem meg fizikai mivoltomban megjelenni képes sem.)

Ha ezeken a platformokon is rám kerül a bélyeg, a végleges besorolás, "na szegény ennek is lőttek, s végleg este van rejá", asszem sosem állok többet fel.

Azért bejátszott még ebbe a folyamatba (önleépítős önleépülés) egyéb más is.(itt most a 2005-15 közötti időszakról van már szó.)

-A Rubophen-botrány, vagyishát versíró verseny. 

Ahol néhány hónap alatt, négyezer költő  húszezer verse halmozódott fel, hogy a végén kitetsszék, hogy az egész egy felülről manipulált kamubohózat csupán, előre lezsírozott nyertesekkel. Tuti, hogy az illusztris, beharangozott zsűri gárda a közelébe nem került a beküldött verseknek. Szép lassan kirajzolódott előttem a hivatásos, kirakatba tett irodalom mögött annak egész hátországa, amely persze, maga is kiépítette lassacskán a maga megjelenési fórumait, bázisát a neten, sőt felkapott celebjeit is létre hozta.

-Aztán a Dokk-botrány. 

A Jónás Tamás által létre hozott oldal, ahol úgymond profi művészek istápolják a tanulni vágyó, lelkes laikusokat :) 

Sok volt Rubis ide sodródott a Rubophen-bázis szétveretése után. 

Szegények, mind bizonyítani vágyták költői tehetségöket talán az új helyen, na, annál inkább meg lettek tépázva a hivatásosok által, okításuk ürügyén. Minél inkább pedáloztak-kapálóztak szegények, annál nagyobb maflásokat kaptak ábszolut jóindulatú mestereiktől. 

Oda emigráltam magam is, inkognitósan, csak  és kizárólag, lelkes rubophenes Fatimai mivoltomban. Ezt a nicknevet találtam magamnak adni anno. 

Én a Dokkon nem közöltem, hogy a Bárka főszerkesztője már méltóztatott "felfedezni," hogy előzőleg jelesnek mondható Irodalmi lapokban publikáltam, sőt olyan verseket is töltöttem fel oda, amelyek már konkrétan megjelentek. Persze,,,,, ezt sem jeleztem feltöltésük alkalmával. 

Kell-e mondanom,  mind a szemetes kukában végezte,  ráadást megindokolatlanul.

 A Dokkon, ugye, az a szisztéma dívik, hogy minden feltöltött vers a birálanDOKK-ba kerül, ahonnét a "nívós szakmai! zsűri" válogatja ki, hogy mi kerül a MulanDOKK-ba, és mi a MaradanDOKK-ba.

No itt gondolkodóba estem, de nagyon erősen. 

Akkó, hogy a PICSÁBA is mennek itt a dolgok??? 

Ha van egy tekintélyes manager a hátam mögött, akire referenciaként hivatkozhatok, mingyá van cukor-dió-magyaró, publikációs lehetőség, cukros pixis is, ahonnét hacsak nem vagyok végtelen balfasz, nagyon ki sem eshetek?  

Míg, ha rád sütik a lelkes-oktondi amatőr címkét, aki ideális alanya lehet mindenféle szívózásnak és packázásnak, onnéstól te jó verset nem írhatol? 

Még akkor sem, ha  a "másik éned" által írt irodalmi folyóiratban megjelent művet vetsz elibük, bár igaz, erről sejtésük sincsen???

Dokkos pályafutásom, vagy inkább vessző?

Na itt lett végem, asziszem. 

Nem az önbecsülésemnek, de a hitemnek. S tán ez a rosszabb eset. Szerencsémre "pályafutásom elején", olyan emberekhez fordultam tanácsért, és szintén szerencsére kaptam is, mint Bodor Béla, Orbán János Dénes. Az ő értékítéletükben mai napig megbízom. Így nem küszködöm önértékelési válsággal.

Bodor Béla rávilágított különcségemre, és arra, hogy ezek az írások nagyon húznak az önterápia irányában, bár ez valamilyen szinten minden művészeti alkotásról elmondható.

OJD pedig mögmondta, hogy vannak verseim, amik megütik a közléshatárt, sőt fejlődgetek is, tehetségnek se vagyok híján, de nem találom a trendi témákat. Amelyekkel igazán nagyot lehetne "szakítani."

Kb. ennyi. 

Halkan azért megjegyzem, hogy sztem nem is akarom megtalálni azokat a trendi témákat. 

Lehet, hogy megcélozhatnám a magam módja szerinti "nagy durraNást," de abba valószínűleg belepusztulnék. Akkora pszichés presszurát jelentene  felszaggatni sebeket, amiken keresztül vezethetne az út... 

Ráadást olyan tabutémáknak kellene nekimennem, amit még ma sem merek felvállalni, mert még mindig félek, hogy van ki tudna ártani nekem, ha  teljesen nyílt kártyákkal játszanék. 

Ha egyszer mégis eljöhet ennek az ideje, már akkor sem a babér lehet a cél,- kvázi 60 évesen? Ugyan már. 

Ámde éljen, és virágozzék az önterápia. 

De még nem tiszta a levegő. 

Habár hál' istennek immár a börtönömből Burtonbe kerültem.

...and 25.03. 2016. Isten óvja  királynőt És a gyógyszereimet ingyen kapom...

-Rend kedvéért, még meg kéne említenem az Artéria-botrányt. 

Ahol végül is más nem történt, mint a kiscsoportban elkövetett, közösségi funkciójú művészkedésbe vetett illúziómat vesztettem el. 

Be kellett látnom, a művész életforma  lényege, nem egy erkölcsileg magasabb létminőség megcélzása, nem magasztos  közösségi célok követése, hanem maszk, egócicoma, mely jelmez alatt, épp olyan gyarló mechanizmusok működnek mint jelenkori társadalmunk bármely szegmensében. Dőreség világmegváltást,

de még csak akár érdemi "műhelymunkát" remélni művészeti csoportokban.

-Ja, és még boncolatlanul maradt, a blogon belül elkövetett alkotótárs-kísérlet kudarca :), de az majd másik bejegyzést kíván.

Azé igazán konzekvensen baszok széjjel mindent magam körül :)

Hiába, én csak belülről építkezem. 

Nekem  márcsak az imaginácijó bejövős.

Boszik, most figyuzzatok! 

-Régóta szimpatizálok a mohamedán vallással.

Nos, muszlim negyedbe kerültem.

- Főbérlőnk is muszlim, Shah úr, autó-motor alkatrészekkel kereskedik.

Áruteritős korszakomban sorra ilyen boltokat jártam. 

Jobbrul, s balrul egy kebabos, és egy török boltos a szomszédunk :)

Maga Burton egy 70 ezres városka,  Nottingham és Birmingham között, félúton, Közép-Anglia, Midland, illetve a történelmi Mercia földjén, annak is a nyugati oldalán. 

-Ugye, a kelta kultúra iránti vonzalmam  legendás. 

 Köpésre van innen Wales. Snowdonia is, ahol Merlin pályafutása indult

.Szintén 7.fejezet Witchproject

-Kedvenc hősöm, pediglen Robin Hood volt mindig is, első fiam is a Róbert nevet kapta. 

Nos, Sherwood is egy köpésre vagyon csupán, a nagy tölgyfájával, aminek ugye a varázslónője én leszek :), ezt megmondta az álmom is. 

 

Szent Modwenna temploma, mögötte az András-sziget, ahova első, "véletlen" kirándulásom vezetett...

Nem kell ám ezt a véletlent komolyan venni, mert mikor a szigetre vezető hídon átbattyogtam, ugyan mibe botlottam?

-Két bagoly szoborba :) 

Lásd, másik bejegyzésben rögzített baglyos-álmomat

Annak nem találtam magyarázatát, mért épp a baglyok, hiszen Modwenna  lelkének jelképe a hattyú. Ami egyébként jöttünkkor szintén megjelent, és hozzánk úszott. A baglyok meg nyilván engem vártak, hogy azt érezhessem, hazaérkeztem.

Modwenna jelképe, a lélekhattyú, mikor a hídon megálltunk távolról rárajtolt, és hozzánk úszott...

...hogy az otthoni Körös-part se hiányozzék...(saját fotó)Ez itt a Burton alatti Trent folyó, illetve annak, a sziget által ketté osztott, keskenyebbik ága, a Peel Cut. Az egész település kissé Budapestre hajaz; a szigetekkel tarkázott folyó két részre osztja; egy síkvidék jellegűre, és egy dimbes-dombosra. 

-A kelták után nálam a vikingek következnek. 

Belőlük sincsen hiány. Ragnar Lodbrok fia ugyanis  szintén erre császkált anno, és 5 települést kihasított Mercia testéből.

 Ezek egyike Derby, amely  5 km-re fekszik innét. Sőt, kimondottan Burton  részét képezi Tutbury,(Thor után),egy viking alapítású vár, aminek   kísértete is van ám :)

Szóval, kedves boszorkánytársnőim, készültem én a következő forrásfeldolgozásos fejezetemre a Witchprojekten belül, különös tekintettel a nimfákra és driádokra, de rá kellett jönnöm, hogy lassan a fától nem látni az erdőt. 

Eme erdő lényege pedig, a belső lélekmunka, az imagináció és a hit.

Ha vágyképeiteket, belső inditatásaitokat kellő szorgalommal, kitartással és hittel -többek között a saját lélekmunkátokba vetett hittel -, tápláljátok, előbb-utóbb realitássá szerveződnek körétek, programcsere következik be, és egy szép napon álmaitokat valóságként üdvözölhetitek, ami körétek szerveződött.

Minden ismeret, tudásanyag csak eszköz ehhez, s nem a cél.

Kitartás, véreim :) 

(Igényeseknek izenem, majd még átjavítom, de most közzé teszem kicsinyét)