Nadya Talkinán atavisztikus indulatok lesznek úrrá. Halvajáró románc.

Feketébe öltözködik

áloműző éjszakákon,

nem jó annak világolni,

ki ördögöt hívni bátor.

Jeleket ró keresztútnál,

feketeéj haja sátor,

szeme villan ki alóla,

belenézel, s odaláncol,

ha csókolod jég ajakát,

fele méreg, fele mámor.

Megvonja most varázskörét,

középébe dobog-táncol.

Feketébe burkolózik,

komorul ég, tűnik már hold,

kavarog hó feketéllőn,

aki élő, ezután holt.

Jön az ördög, szőrös, beste;

pata kopog a tornácon,

kőszén-kormos a bundája,

elkárhozott lelke gyászos.

– Bűnöm bánnom, bizony késő,

ölelkeznék, légy a párom!

Öltöztetlek gyöngybe-könnybe,

szeretik azt szép leányok.

Ropjuk együtt forgószélben,

– tűnik a múlt, jön a távol –,

lenni az én szeretőmmé

nem egy akad, hanem száz ok,

ide fordulj, oda perdülj,

magas égbe veled szállok.

Feketébe öltözködik

már a föld is, pokol tátong,

csontlajtorján ereszkednek,

mélység méhe sűrű bársony.

Üt az óra a toronyban,

az ég alján hajnal lángol,

ártatlanság oda van már,

könnye hullik, vére szállong

pecsételni a papirost;

tanú egy sem, varjú károg.

Takarodik az aprónép,

elbújnak vén boszorkányok.

Csak egy kislány feketében,

sápadt-halvány, szívén átok;

bolyong egyre nyughatatlan,

róla suttog három város.

Ördög hajtja házról házra

szemmel verni, főzni mákonyt,

legénybocskort gonosz végre

sütögetni a parázson.

Gondolnotok elég lesz rá,

ha gonoszt áhítanátok;

csillagtalan, sötét éjen

bezörget majd tihozzátok.