mély, zöld vizű medence,
…de felfal a vörös,
a fekete eléget –
és semmi sem kínál már menedéket...”
(K.A.)
Cserépnyi föld párkányra,
és kirajzolódik bennünk
ami még nem szín,
de lehetséges formája.
Hullám és ringás
egyetlen csepp centruma,
időt álmodva magunk
zúzzuk zúduló patakká.
A fa lehelete csak szemünkben
bomolhat lombbá.
Pihegő, élő pixeleket látunk
az ég monitorján.
Tárkonyt és cicafarkát kívántál,
a világpók hálójába bábozta
lelked riadását, ahogyank
kértél barátot,
vagy éppen ismerőst,
ha küldene, hát lennél rá vevő,
mert bizton meggyógyítana az!
Igen, néha a vágy is halált havaz,
mert megérezted a félt halál jegét,
Sshogy mi olvasztaná
nem vörös, nem is kék,
csakis a zöld.
Jeles ponttá lett ama nap,
idővonalad bizonyíték,
hogy tudjuk mi azt is,
mit nemtudunk, halálunk
dátumán évente meghalunk,
ísmétlődések hologramja a gyász,
egyetlen múlás tölti meg a temetőt.
És megint a zöld,
az a szalagos, lengezöld kalap,
ahogy lehunyt szemem oltalmában
megmaradsz, viselvén
fényképen virággá fakadsz,
arcod sziromszép ballada.
Napok óta bennem az a zöld
ezer lehetséges formát költ,
hol kozmoszt modellezne,
hol üde dalt fakaszt,
egy-két taktust megmaraszt,
mielőtt újra elszalad.
Absztrakció kémcsövében párlata,
aztán csak z betű zizegő bánata,
reményt tenyészt, elenyész?
Ősegész, vagy mint Monet képein,
mindent átható színezék?
Halálhíreddel most okot nyert
e matatás a mégelképzeletlennel,
és célt is, hisz te kérted;
küldöm hát a világon túlra,
mint útilaput a liliputi
végtelen útra,vagy inkább
gyógybalzsamként a zöldet,
hasson, tudassa azt,
az a halál sosem öl meg,
ha öl, vagy ölelés,
feketét, vörösét sose féld,
mert árnyék és vértelen.
Áldott jó föld lehet a nulla,
melybe minden tudat
belehullhat,
Nem mondom hát, ég veled,
az ég csak látszat,
miről bennünk készül a vázlat,
de a zöld örök,
s veled most egyetlen
pontba költözött.
