Kedves Naplóm, avagy hallgatni arany. Második angol nyelvleckém. Jubileumi különkiadás.

Kedves Naplóm,

Igen, ha most nem veszek erőt magamon, a blogom behal, vagyis mindaz, amit beleraktam/tunk eddig, ködbe vész.

Külön ösztönöz az irásra blogom második születésnapja,egyúttal terel a mérlegkészítés felé, amivel az a probléma is megoldódni látszik, hogyan vegyem fel újra a leejtett fonalat,feltételezve, hogy van kontinuitás az egyes bejegyzések között akkor is, ha ennek alapja nem valamiféle tudatos koncepció.

És igen, ez a kezdet kellőképp elvontra sikeredett, de jó is lesz ehhez hozzája szoknom, minthogy státuszom alapjában megváltozott:magányos hősnőből párkapcsolatban élő 

személlyé léptem elő, vagy hátra,

ami kérdések sokaságát veti fel, vagyis alaposan odabasz blogom egyik fő törekvésének és remélt jellemvonásának, a merésznek szánt intimitásnak.

Mert magammal azt csinálok, amit akarok, de ha életközösségben élek valakivel,

bármely személyes témáról is kezdenék vallani,akaratlanul reflektorfénybe állítom és 

kibeszélem azt a másikat is,és nem hogy javítana, de ront a helyzeten, hogy a nyelven, amit a blogíráshoz használok, párom egyáltalán nem ért.

Egyébként, ha beleképzelem magam annak a másiknak a helyébe, sanszos, magam is padlót fognék  ettől fordított helyzetben.

Bizony, mondom néktek, csakugyan nem foghat az a bizonyos macsek kint és bent eccerre egeret,agyő, mámorító szabadságérzet, hogy juszt is, és feltétlen kimondom, amiről mindenki kussol és hallgat,

Azok után, hogy blogom szavainak varázserejével két év alatt odarepítettem magam,

ahol mindig is lenni akartam,annak az országnak arra a vidékére,és azzal az emberrel, akivel mindig is akartam,és abban a szituban, amiről mindig is gondoltam, hogy egyedül erről kellene tabuk nélkül feltárni mindazt, ami a napfényre akar törni onnét,

most mélyen hallgatnom kell.

Nothing for me.

Szomjan kell halnom a forrás vize mellett.

Márpedig ezt most tudomásul kell vennem,hogy a jövendő mit hozhat ezen téren,

lövésem sincs, de beláthatatlan ideig erre kell belerendezkednem, mert természetesen

NEM ADOM FEL.

Nem, nem adom fel, habár más ellenszelek is fütyörésznek talpam alatt (akasztott ember-szindróma,)

– úgymint a megnemvalósulás boldogságos lárva-állapotának óhaja,

franc akar most megvalósulni, mintha a pillangót idő előtt, fél szárnnyal löknék ki a bábból.

– Másik gondom, hogy két évvel ezelőtt nagy vonalakban volt egy énképem, vizionált vonatkoztatási rendszerem, ami keretet adott, háttérül szolgált, na, nem mintha képzeletbéli közönség előtt illegtem-billegtem vón, de mégis csak,

-most meg nézhetem magam, anyósom halálával az utolsó szál is elszakadt,

(egyéb vér szerinti  felmenőimmel szintén elvesztettem minden kapcsolatot, ami talán megér egy blogbejegyzést, de nem most. Kimondhatatlanul jól van ami van, minden tetőről látni a napot,)

- továbbá az az egyetlen amatőr művészeti site is befuccsolt, ahol még időnként megjelentem, kommentjeimmel borzolni idegrendszereket,

- tagságom megszűnt az irodalmi társasággal, hat éve nem publikáltam sehol, verset se küldtem egyetlen szerkesztőnek sem,s nemcsak gyér költőnő imázsomat,

– de a nyelvet is vesztem, nem használom élőben, mondhatatlan az érzés, mikor már meglévő,szűk szókészletnek kell elegendőnek lennie, és nagyon furcsa, a magyar szavak leblokkolódnak ilyenkor, ha nem sikerül körbeírnom sem, csak tátogok, mint partra vetett hal.

Így fotózok megszállottan, es paradox módon költőbb vagyok általa, mint valaha, mert soha nem éreztem mélyebben a szavak súlyát, mágikus erejét, soha ennyire, a csak annyi vagy, amennyit szavakkal elmondani tudsz- igazságát. (Csak annyi?)

Akkor mi is maradt a régiekből?

Ok, most is beteg vagyok :)

- és bár forditási lehetőséggel elláttam a blogot, a minősége ennek csapnivaló-,

nagyjából lövésem sincs arról, mit kezdenek sokan az itten találtakkal, :)

de ez nem is az én ügyem, én csak az ikráimat ürítem itten kacéran.

Az már inkább én ügyem,

hogy magam mire szándékoztam használni saját kezdeményezésem,

hogyan alakult a blog fennállásának ideje alatt.

A kezdő lökés Kinde Annamaria halála volt, 

ha valaha is született volna kötetem, akár csak egy, de jó, azt csak az Ő mentorkodása mellett véltem megvalósíthatónak.

Viszont előperdült kobakom zugából,

a nárcisztikus, saját önsajnálatában úszó, okoskodó és kotnyeles anagramma nőszemély, akinek beiktatásával mindjárt elértem a három lépés távolságot önmagamtól, hogy a személyesből kissé(látszat)fikciót tudjak faragni.

A figura mégis életre kelt, és jó ideig vezette tollamat,

Az első 10 bejegyzésben táguló körökben meghatározza

önmagához, múlthoz, íráshoz, a mindenek kiindulópontjául választott “istenéhez” fűződő 

viszonyát,

színre lép Vaszilíj is,  a különböző alakokat öltő archetipikus figura, -Talkina epekedésének örökös tárgya. Ennek a témának karikatúrájaként kerülnek be  a szürke ötven árnyalatáról elkövetett morfondírozásaim. Különös, hogy pontosan (az akkor még nem is ismert)  kedvesem születésnapján tettem közzé a full totalban róla szóló versem.

A blog arculata innentől (36.bejegyzés után) jelentősen megváltozik (harmadik szakasz):

becsatlakozik Ida Millner, s elsőként megírja az Angyalok háborúját. (május 15)

A Nadyás vonulat marad, de társulnak hozzá

Blogtársnő irásai,

a boszorka-praxisról írt sorozat,

egy kisregény megirására tett kisérlet,

a Szulejmános cucc,

s nehány valódi blogbejegyzésnek minősíthető blogbejegyzés is. (meglepő fordulat)

Itt  érdekességként jegyzem meg, hogy a parxisról szóló sorozat gerincét a kelta

hitvilágról irtak adják, és közzétételük után egy évvel én már Cornwallban élek:)

Azonban első lakhelyem az Egyesült Királyságban Burton upon Trent, erről oktober 15.én tettem egy bejegyzést,

 innen indul blogom 4.fejezete, ahol Nadya helyt ad

a Haplopós sorozatomnak, -amihez az ihletet muszlim gettóm adta, és munkahelyemen is meglehetős heterogén társasággal volt szerencsém találkozni-,és néhány, minden fikciót 

és távolságtartást nélkülöző naplórészletnek.

Blogom ötödik fejezetét egyetlen bejegyzés adja, de ez űbereli az összes eddigit személyesség tekintetében.

Igen ez lett volna az az üsvény, amin boldogan haladhattam volna, de én ehelyt, mint azt fentebb már kifejtettem, egy éven keresztül hallgattam, mint a sült hal.

E múlt kútjába hullt, meg nem írt hatodik fejezet 

pótlásaként szerepeljen itt néhány fordításom, a képeimből szerkesztett saját videóimmal. 

Ez csak dalszöveg, és pár fotó, motívumnak éppen jó.

A kérdés adódik már most, miről szólhat a hetedik fejezet, 

ha arról nem, amiről a legjobban szeretne?

Visszatér a blogba először is Ida Millner, aki szintén a migráncsok keserédes kenyerét eszi egy other countryban :

 ...hát én ugy gondolom hogy kis tarsadalmi kritikaval is lehet dusitani a migrancslét 

oromeit..de belefer a kulturakritika is..én egy oktavval nem magasabb és nem melyebb

 de mindenkepp kemenyebb kimeletlenebb hangot utnek meg...

...No igen, migráncslét, de itten a téma Cornwallban tényleg utcán hever,

azt a néhány ezer képet :)amit lőttem az elmúlt jó félévben sue, hogy használni fogom

a felélesztett banyapraxis sorozatomban is,

tervezett fordításaimhoz,

azon kivül-belül, persze migráncslét also,

lehet, Nadya Talkina is kekeckedni fog még,

talán idővel a tabutémák is lekerülhetnek a tiltólistáról, szóval,

abrakadabra hipsz es hopsz, ott leszek, ahol én akarok,

come, join the murderS…