Két dologért hallgathat az ember, vagy mert
nincs mondanivalója, vagy mert olyan sok van, és olyan kaotikusan
sokrétű, hogy nem talál fogást rajta, és végül az egész balanszként lehúzza
az elfojtásos csönd mocsarába. Azért egy harmadik motívum is bejátszhat,
a konkrétummá tevéstől, mint determinációs veszélyforrástól való
ódzkodás, :) így már csak a kisebbik rosszra való
játszás rúghat labdába.
Konkrétan nem tudom, mipicsa nálam ez a rekonstruálási
mánia, de én még a rekonstruálási képtelenségem is rekonstruálnám. Azt
viszont tudom, hogy öntudatra eszmélésem kezdeteitől jelen van bennem,
mint búvópatak, időről-időre felszínre is tör.
Öntudatra ébredésnek én a tíz éves korom
környékén bekövetkező minőségi változást nevezem, onnantól vagyok
képes önálló egómat az időbe ágyazva, folyamatként
érzékelni. Odáig csak szórvány emlékszigetek úszkálnak az
öntudatlanság tengerén. A folyamatosság tudat, persze, csak nagy vonalakban értendő,
bár ha ráfókuszálok, vagy valami impulzus ér adott időszakot, sok minden
előkerülhet még a ládafiából.
Mindig is sikítófrászt lehetett rám hozni az
olyan szlogenekkel, hogy törődj a jelennel, illetve a jövővel,
hisz a múlt már lezárt akta, kár rajta tépelődni, úgy sem változtathatsz
rajta. Nos, minthogy egyedül a múltról rendelkezünk ismerettel,
és tapasztalatokkal, szerintem így egyedül azon van módunk
változtatni, és ez annyira nem felesleges tevékenység, hogy épp ezáltal vagyunk
képesek hatni az úgy nevezett jelenünkre, és jövőnkre is. A dolgok
(át)értelmezése, tudatosítása, bizonyos dolgok tisztázása, blokkok feloldása
pedig egyenest mágikus módon hat jellemünkre, ezáltal nagyon is befolyásolja
mind a jelen állapotunk, mind az elkövetkezendőket. Múlt és jelen pedig
kölcsönösen formálják egymást, oda-vissza hatnak.
Eddigi blogbejegyzéseim zöme jórészt régi versekből
áll, ez az egész vállalkozás megint önterápiás jelleggel, múltlezárás!
felkiáltással indult. utólag visszaolvasva ez most jó nagy önellentmondásnak
tűnik, pedig nem az, csak a másodjára említett "múltlezárás" helyére
nem találom az igazán helyt álló kifejezést.
Eleinte volt ám koncepcióm, kreált sorrendem, de ez
pillanatok alatt borult, aktuális történések, lelkiállapotok vették át az
uralmat a döntésnél, a kiválasztásnál, és a hozzácsatolt képek, videók,
zenék, táncok, amelyek előpattantak a semmiből, és hozzárendelődtek,
máris módosították ezeket az elspájzolt sorsrögöket, versIKéket :)
Óh, tudom én, hogy már pusztán ezekért mellbe lehet
szúrni egy kommersz jelzővel, de vállalom, ha tehetném, még illatokat, és
fényeket is rendelnék mindenikhez.
Egyben persze, impotenciám vállalása is ez a
csatolási mizéria, ha jó verseket tudnék írni, tán nem volna szükség
ezekre a mankókra.
Most azonban, illetve eleddig még a megírásukhoz is
szükség van gyakorta. Legkínosabb példája ennek talán a Love
story című versem, amely egy Dobrádi nóta non-stop hallgatása közben
született, ám egyúttal mázlija is volt szegény versnek, mert
megzenésítették, ekképp lemosta magáról a gyalázatot :)
Na de, evickéljünk vissza a fősodorba.
Nem igazán kívánt, kései gyerek voltam, anyám elég
idősen szült engemet, -mondom ezt ötvenkét évesen a harminchét
évesen szülő anyámra.
Mai napig nem jövök rá, miért ragadtatta el erre a
cselekedetre magát jó-anyám. A legnagyobb bibi talán az volt,
hogy szüleim között RH-összeférhetetlenség állt fent. Ezt akkoriban csak
konstatálni voltak képesek, kezelni nem igazán.
Állítólag egész orvosi stáb állt készen, hogy
lecseréljék a véremet, de én juszt sem sárgultam be. Viszont kölcsönösen annyi
ellenanyagot termeltünk egymás ellen, hogy anyu vérében még mindig jelen vagyok
fél évszázad múltával.
Mikor hazavittek, szintén állítólag papám annyival
nyugtázta (?) jelenlétem, hogy megkérdezte, hát, ez a zsidó gyerek meg
hogyan került ide?
Talán a postás kétszer csengetett?
No nem, jellegzetesen tömpe orrom egy az egyben apai
nagyanyámé, ami újra és újra átörökli magát.
 |
| dédike |
 |
| én |
 |
| Dani fiam |
 |
| Lőrinc onoka |
Aztán a bajok folytatódtak velem, mert hogy
bőgőmasina voltam, s anyámnak amúgy sem volt mivel táplálnia.
Néhány kritikus hét elteltével nagynénéméknél
landoltam, ki akkor volt olyan idős, mint pont én most. Gyakorlatilag az ő
"kislyányuk" lettem.
Örökké vérszegény voltam, sápkóros és
szédelgős.
Bármilyen járművön kidobtam a taccsot, de
mozgáskoordinációs problémáim is voltak mindig, körhinta, de még a szimpla
hinta is nálam kilőve, biciklizni sose voltam képes megtanulni.
Másik, pszichés jellegű, sosem kinőtt
gyermekbetegségem a családban elfoglalt pozíciómból fakad.
Egy héttagú, tekintélyelvtől be/kimerevített
nagycsalád, legkisebb, nyiszlett, és nemkívánatos tagjaként örök, alapmentalitásommá
kövült létélményem; nem vagyok tényező, akaratom sem nem vállalható, sem
nem érvényesíthető, térfoglaló, domináns egyedként fellépnem pedig egyenest
életveszélyes :)
Ebből a kalodámból a büdös életben nem tudtam
kitörni, mindig, mindenhol reprodukálta magát a szitu. És annál
vérmesebben reprodukálta magát, minél vérmesebb volt a
kitörési kísérlet :) (Utólag télleg röhejes.)
Azt hiszem innen vezet a nyílegyenes út, mind a
mágiához, mind az íráskényszerhez.
Bármilyen külső-belső történés, csak azáltal képes
valósággá válni, megállni aZ időben, ha szavakba öntöm, addig csak egy
elsunnyogott, be sem vallott massza.
A " külvilág' alakítása pedig csak rejtett
üzemmódban, ideákkal való bíbelődésen keresztül oldható meg nekem.
A "kiváltó ok", persze, más tészta.
Az, az úgynevezett külvilágból érkező impulzus.
Az írás két korai szerelemhez köthető.
Az egyik szeretett személy látszólag Cseh
Tamás, de valójában Bereményi Géza. Hogyan lesz valaki 13 évesen szerelmes, egy
akkor már harmincas éveit taposó íróba, arról lövésem sincs, de
megtörtént. Mert oké, Tomika, arcjátéka, hunyorgása, szexepiles mekegése
éneklése ürügyén, no de engem a szövegvilág igézett meg valójában.
A 77-es Levél nővéremnek összes dalát máig kívülről
fújom.
A Legendáriumot pedig ronggyá olvastam.
Hogy milyen szinten éltem bele magam a lemezen
rögzített történésekbe, az egyben eklatáns példa a mágikus imagináció
működésére;
egy év múlva, úgy hozta a sors, egy
osztálykirándulás révén ott fötörhettem magam is Krakkó főterén a galambok
között, és hülyére fotózhattam magam. Jó, cseh sört még nem ihattam az
étkezőkocsiban :)
Lám csak, hát voltak nekem élményeim.
Így született meg első versem is. A waweli vár
sárkányáról írtam.
Véletlenek pedig nincsenek.
A dolog odáig fajult, hogy 15 évesen, egy másik
osztálykirándulásról pediglen elszöktem Pestre. Tamáskáig meg sem álltam. A
Szent István körúti lakásának lépcsőházában sikerült fülön csípnem. Ő igen-igen
megrökönyödött, -egyébként én is magamon, hát még családom, oskolám, ahonnan
páros lábbal rúgtak ki azon minutában-, de Tamáska azért állta a sarat, szépen
megírta nekem később, persze stílusosan, egy levélben, hogy "valahogy meg
kell találnunk az összhangot környezetünkkel, bármilyen létezhetetlennek is tűnik,"
ott és akkor pedig kezembe nyomott egy húszast; -hihi, akkor még abból az
összegből kétszáz kilométerre szóló vonatjegyet lehetett vásárolni-, és
haza küldött.
Azért mégsem múltam el nyomtalanul, mint erdei
vadnyom az életéből; a Fehér babák takarodójának lemezborítóján szereplő
életrajzi leírás szerint, az a bizonyos Horváth Anna Békésen született!! Tehát
hírem Gézukához is eljuthatott!!!
Újabb imaginációs-bomba.
Első ízben 1983 próbáltam disszidálni, de akkor
Anyucikám jóvoltából Hegyeshalomnál szépen leszedtek a határőrök,
megúsztam egy szabálysértési eljárással. Sejtem, ezt akkor még meglévő
pártkapcsolatainak köszönhetem, mármint hogy csak ennyivel. Ezután gyorsan
lefutottam egy röpke 32 éves kört, felneveltem a négy gyermekecskét, és
másodszorra már nagyon firnyákos voltam, az ördög nem alszik alapon, jószerével
magamnak se árultam el, hogy megyek, illetve jövök. Csak mikor Lutonban
leszálltam a gépről, kezdtem el gyanakodni, hogy valami történt, lányok :),
hogy nemcsak gyufáért ugrottam el. Persze, énérettem senki nem fogja Burtont
Nagyországnak elkeresztelni, lőtéri döglött kutya nem rí énutánam. Semmi sem
tökéletes :)
No igen, a másik szerelem.
Ami ha lehet, még reménytelenebbre sikeredett, mint
emez;Erdei Szabó István után dobogtatta meg gyenge szívemet, aki történetesen
bátyám országos cimborája volt hajdanán. Mint hogy Pistu költő volt, (és
maradt), innentől a lejtőn nem volt megállás, nekem is versfaragóvá kellett
vállanom. :)
No mindegy is, lényeg, hogy 15 évesen beküldöttem
első zsengéimet a Mozgó Világhoz, ahol akkoriban a versrovat szerkesztője Mányoki
Endre volt, aki nekem írott válaszlevelében lazán ezzel nyitott,
"úgy hiszem költőre akadtam magácskában, mondom ezt annak dacára hogy a
prózái jobbak lettek, azokban kevesebb a -meg ne sértsem- gügyögés...", sa
végén felajánlotta, tegeződjünk.
Mondanom se kell, hótra rémültem.
Ez a kebelre ölelős gesztus felért egy elvárásos
présgéppel. No biz, hogy nem küldtem én újabb vereset sehá, még az írást is
abbahagytam, két év múlva a fejem is bekötötték, asszony lett a
leánybul.
Hét év múlva ragadtattam el magamat egy röpke
ciklusra, szigorúan a fiók mélyének címezve azt is. Aztán újra csend, hullaszag
1996-ig, akkoron egy újabb nyúlfarknyi gyűjtemény, és ez így maradt
2000-ig, végleges válásomig.
Az irracionális, vagy transzcendens, illetve az
annak feltérképezése, sőt használata iránti vágy, és elkötelezettség, szintén
olyan tizennégy éves kórom környékén türemkedett be az életembe, egy éjszakai
futás alkalmával.
Nem konkrétan futni voltam, valahonnan hazafelé
tartottam, különlegesen tiszta volt az ég, a csillagok elképesztően ragyogni
kezdtek, és akkor durr, az egész rám zuhant; egy mindenek fölött álló, szellemi
létező brutálisan közeli jelenléte, ami az egész univerzumot áthatja, de/és
valamit konkrétan akar tőlem!! Illetve tőlem akar valamit!
Naon durva volt. Félelmetes, felkavaró,
megfellebbezhetetlen. Ezért kezdtem el futni, mint a nyúl. Mintha EZ elől
lenne, hova.
Hogy a képzet honnét szökött elmémbe, teljesen
váratlanul, előzmény nélkül és ilyen mindent elsöprő bizonyossággal,
fogalmam sincs.
Sem vallásos képzést, sem nevelést nem kaptam. Téma
nem volt ez otthon, sem iskolában.
Sőt, Isten nem léte sem volt téma, hogy valaminek az
antitéziseként fogalmazódjon így meg bennem.
Az igazi végtelen utazás életemben ennek az
impulzusnak feltérképezése lett. Eljutni az isten képzethez, megismerkedni
világvallásokkal, mágiával, a mágikus alapelv alapján átértelmezni
népszerű tudományos világmagyarázatokat, megtanulni jobb agyféltekével
gondolkozni, kialakítani az analógiákon alapuló világképet, és praxist...
Az idők végezetéig rakosgatható ez a puzzle,
újra és újra lebontja és újraépíti önmagát, de sohase készül el. Legalábbis az
én fejemben sanszos, hogy nem :), de remekül lehet vele bíbelődni.....
Ja, természetesen ettől az élménytől is hótra rémültem.
ÁM, ha létezik kontrafóbiás ember, akkor az én
vagyok.
No. Alapjaim lefektetve :)
Ami megér még egy misét Párizson kívül, s valahogy
idekívánom, ahogy felfedeztetésem után (irodalmilag), szorgos és kitartó
melóval leépítettem magam.
Persze, látványos hazugság lenne, az egészet
vagabundus önakaratnak feltüntetni, mert a betegségem azért jócskán odabaszott,
és eltolta az eseményeket ebbe az irányba.
Képzeld el, nyájas olvasóm, hogy másfél év alatt 50
kg-ot hízol, leáll a pajzsmirigyed (de te ekkor még ezzel nem vagy tisztában,
sem betegséged mivoltával, jellegével, és az egészről fogalmad sincs hogyan
kezelhetnéd,) a vérnyomásod felszökik 180-200-as magasságokba, a pulzusod
nyugalmi állapotban 120 körül egerészik, fele véred oda lesz, egyik napról a
másikra képtelen leszel emészteni, és aludni, a mixödémától elefánt vastagságú
lábaid lesznek, és 8 hónapos terhes hasad, a lábaidon a vénák sorra pukkadnak
ki, mígnem egész alsó lábszárad egyöntetű lilás-szürkés színben tündököl, az
összes ízületed felmondja a szolgálatot, és ordítani tudnál a fájdalomtól, ha
mozgatni próbálod, mindezek után is, és ezeknek dacára, ha arra ragadtatnád
magad, 5 perc krumplihámozás után reszketni kezdesz mint a kocsonya, ha netalán
mosogatni is merészelnél, mire a lábasokkal végzel, mintha a nagy
kertet ástad volna föl.
Mindeközben az orvosok nem győznek turkálni a
nyelőcsövedben és a beleidben, hogy hol a büdös francban van az a tumor, ami
ezt a mértékű okkult vérzést okozhatja,(lásd extrém vérszegénység), és még nem
szóltam az immunrendszered egyik-pillanatról a másikra történő elpárolgásárul,
minek következtében, ha gyenge szellő meglegyint, másnap már ágynak esel
tüdőgyulladással.
Hát, ez vótam én 3 éven keresztül.
Elejinte még tűrtem, hogy a doktórék focilabdának
tekintsenek, és rugdossanak ambuláns rendelésről ambuláns rendelésre, a
diagnózis felállítás kényszere, vagy csak akár igénye nélkül, úgy hogy
mindezen tünetek mellett a 10-es HTSH-mat "szubklinikus
hypotireózisnak" :) minősítsék, a drasztikus és ordító tünetegyüttes
dacára, és juszt se adják meg az életmentő pajzsmirigyhormont.
Aztán már orvoshoz se jártam, meguntam hogy újra és
újra megrugdossanak engem, amiért ők állítottak teljesíthetetlen
feladatok elé. Pl. hogy hajnali 6-kor jelenjek meg éhgyomros vérvételre a
tőlem kilométerekre és csak gyalogosan megközelíthető laboratóriumban. AMIKOR
100 MÉTERRE NEMIGEN BÍRTAM ELBOTORKÁLNI, ÉS AKKORIBAN MÁR BOLDOG VOLTAM, HA
HAJNALI NÉGYKOR VÉGRE SIKERÜLT ELSZENDEREDNEM TÖBBSZÖRI MEGŐRÜLÉSEK UTÁN.
Nos, ebbe az utcába én nem mentem be.
Elég volt nekem privát életem egyéb szféráimba kapni
napi szinten
a rúgásokat,
a cserben hagyásos gázolásokat,
a gonosz prekoncepciókat,
a gunyoros vigyorgásokat; ja kérem,
valami klimaxos nyavalygás lesz ez,
elereszti fülét-farkát,
igénytelen,
nyilván két pofára zabálja a szénhidrátot,
ja és a munka is büdös neki....
Tök mindegy ki vagy,az meg főleg ki voltál, mit
tettél le asztalra, milyen küzdelmeket vívtál meg. Az Orbán rendszer aztán
adott a pofámba becsülettel.
Ez időben zajlott a rokkant-holokauszt épp ezerrel,
gondolni sem mertem rá, hogy nekivágjak egy leszázalékolási procedúrának.
A munkanélküli járandóságomat pedig lecsökkentette
20 ezer forintra, de még ehhez is évente prezentálnom kellett, hogy egy hónapot
dolgoztam valahol.
Élj meg paraszt, és gyógykezeltesd magad,de talán
még jobb lenne, ha feldobnád a bacskert, vérciki, hogy csak a nyűg van tevéled.
A vót uram pedig azzal szórakozott, hogy még tanuló
gyermekeim ürügyén nem is vagyunk jogosultak gyermektartásra sem, mert nem is
tanulnak "azok"valójában; folyton beperelt :)
Tiltani sem lehetett a rokkant nyugdíjából, hisz
Orbánék annak is megváltoztatták a jogi státuszát...
Egy szó mint száz, innentől kezdve likvidáltam magam
mind a profi, mind az ámátőr irodalmi életből;
se bárhol, bármilyen rendezvényen megjelenni,
sem publikálással kísérletezni, (közzé tenni,
beküldeni) nem voltam hajlandó. ( Halkan jegyzem meg fizikai mivoltomban
megjelenni képes sem.)
Ha ezeken a platformokon is rám kerül a bélyeg, a
végleges besorolás, "na szegény ennek is lőttek, s végleg este van
rejá", asszem sosem állok többet fel.
Azért bejátszott még ebbe a folyamatba (önleépítős
önleépülés) egyéb más is.(itt most a 2005-15 közötti időszakról van már szó.)
-A Rubophen-botrány, vagyishát versíró
verseny.
Ahol néhány hónap alatt, négyezer költő
húszezer verse halmozódott fel, hogy a végén kitetsszék, hogy az egész
egy felülről manipulált kamubohózat csupán, előre lezsírozott nyertesekkel.
Tuti, hogy az illusztris, beharangozott zsűri gárda a közelébe nem került a
beküldött verseknek. Szép lassan kirajzolódott előttem a hivatásos, kirakatba
tett irodalom mögött annak egész hátországa, amely persze, maga is kiépítette
lassacskán a maga megjelenési fórumait, bázisát a neten, sőt felkapott
celebjeit is létre hozta.
-Aztán a Dokk-botrány.
A Jónás Tamás által létre hozott oldal, ahol úgymond
profi művészek istápolják a tanulni vágyó, lelkes laikusokat :)
Sok volt Rubis ide sodródott a Rubophen-bázis
szétveretése után.
Szegények, mind bizonyítani vágyták költői
tehetségöket talán az új helyen, na, annál inkább meg lettek tépázva a
hivatásosok által, okításuk ürügyén. Minél inkább pedáloztak-kapálóztak
szegények, annál nagyobb maflásokat kaptak ábszolut jóindulatú
mestereiktől.
Oda emigráltam magam is, inkognitósan, csak és
kizárólag, lelkes rubophenes Fatimai mivoltomban. Ezt a nicknevet találtam
magamnak adni anno.
Én a Dokkon nem közöltem, hogy a Bárka
főszerkesztője már méltóztatott "felfedezni," hogy előzőleg jelesnek
mondható Irodalmi lapokban publikáltam, sőt olyan verseket is töltöttem
fel oda, amelyek már konkrétan megjelentek. Persze,,,,, ezt sem jeleztem
feltöltésük alkalmával.
Kell-e mondanom, mind a szemetes kukában
végezte, ráadást megindokolatlanul.
A Dokkon, ugye, az a szisztéma dívik, hogy minden
feltöltött vers a birálanDOKK-ba kerül, ahonnét a "nívós szakmai!
zsűri" válogatja ki, hogy mi kerül a MulanDOKK-ba, és mi a MaradanDOKK-ba.
No itt gondolkodóba estem, de nagyon erősen.
Akkó, hogy a PICSÁBA is mennek itt a dolgok???
Ha van egy tekintélyes manager a hátam mögött, akire
referenciaként hivatkozhatok, mingyá van cukor-dió-magyaró, publikációs
lehetőség, cukros pixis is, ahonnét hacsak nem vagyok végtelen balfasz, nagyon
ki sem eshetek?
Míg, ha rád sütik a lelkes-oktondi amatőr címkét,
aki ideális alanya lehet mindenféle szívózásnak és packázásnak, onnéstól te jó
verset nem írhatol?
Még akkor sem, ha a "másik éned"
által írt irodalmi folyóiratban megjelent művet vetsz elibük, bár igaz, erről
sejtésük sincsen???
Na itt lett végem, asziszem.
Nem az önbecsülésemnek, de a hitemnek. S tán ez a
rosszabb eset. Szerencsémre "pályafutásom elején", olyan emberekhez
fordultam tanácsért, és szintén szerencsére kaptam is, mint Bodor Béla, Orbán
János Dénes. Az ő értékítéletükben mai napig megbízom. Így nem küszködöm
önértékelési válsággal.
Bodor Béla rávilágított különcségemre, és arra, hogy
ezek az írások nagyon húznak az önterápia irányában, bár ez valamilyen szinten
minden művészeti alkotásról elmondható.
OJD pedig mögmondta, hogy vannak verseim, amik megütik
a közléshatárt, sőt fejlődgetek is, tehetségnek se vagyok híján, de nem találom
a trendi témákat. Amelyekkel igazán nagyot lehetne "szakítani."
Kb. ennyi.
Halkan azért megjegyzem, hogy sztem nem is akarom
megtalálni azokat a trendi témákat.
Lehet, hogy megcélozhatnám a magam módja szerinti
"nagy durraNást," de abba valószínűleg belepusztulnék. Akkora
pszichés presszurát jelentene felszaggatni sebeket, amiken keresztül
vezethetne az út...
Ráadást olyan tabutémáknak kellene nekimennem, amit
még ma sem merek felvállalni, mert még mindig félek, hogy van ki tudna ártani
nekem, ha teljesen nyílt kártyákkal játszanék.
Ha egyszer mégis eljöhet ennek az ideje, már akkor
sem a babér lehet a cél,- kvázi 60 évesen? Ugyan már.
Ámde éljen, és virágozzék az önterápia.
De még nem tiszta a levegő.
Habár hál' istennek immár a börtönömből Burtonbe
kerültem.
 |
| ...and 25.03. 2016. Isten óvja királynőt És a gyógyszereimet ingyen kapom... |
-Rend kedvéért, még meg kéne említenem az Artéria-botrányt.
Ahol végül is más nem történt, mint a kiscsoportban
elkövetett, közösségi funkciójú művészkedésbe vetett illúziómat vesztettem
el.
Be kellett látnom, a művész életforma lényege,
nem egy erkölcsileg magasabb létminőség megcélzása, nem magasztos
közösségi célok követése, hanem maszk, egócicoma, mely jelmez alatt, épp
olyan gyarló mechanizmusok működnek mint jelenkori társadalmunk bármely
szegmensében. Dőreség világmegváltást,
de még csak akár érdemi "műhelymunkát"
remélni művészeti csoportokban.
-Ja, és még boncolatlanul maradt, a blogon belül
elkövetett alkotótárs-kísérlet kudarca :), de az majd másik bejegyzést kíván.
Azé igazán konzekvensen baszok széjjel mindent magam
körül :)
Hiába, én csak belülről építkezem.
Nekem márcsak az imaginácijó bejövős.
Boszik, most figyuzzatok!
-Régóta szimpatizálok a mohamedán vallással.
Nos, muszlim negyedbe kerültem.
- Főbérlőnk is muszlim, Shah úr, autó-motor
alkatrészekkel kereskedik.
Áruteritős korszakomban sorra ilyen boltokat
jártam.
Jobbrul, s balrul egy kebabos, és egy török boltos a
szomszédunk :)
Maga Burton egy 70 ezres városka, Nottingham
és Birmingham között, félúton, Közép-Anglia, Midland, illetve a
történelmi Mercia földjén, annak is a nyugati oldalán.
-Ugye, a kelta kultúra iránti vonzalmam
legendás.
Köpésre van innen Wales. Snowdonia is, ahol
Merlin pályafutása indult
-Kedvenc hősöm, pediglen Robin Hood volt mindig is,
első fiam is a Róbert nevet kapta.
Nos, Sherwood is egy köpésre vagyon csupán, a nagy
tölgyfájával, aminek ugye a varázslónője én leszek :), ezt megmondta az álmom
is.
 |
| Szent Modwenna temploma, mögötte az András-sziget, ahova első, "véletlen" kirándulásom vezetett...
Nem kell ám ezt a véletlent komolyan venni, mert
mikor a szigetre vezető hídon átbattyogtam, ugyan mibe botlottam?
-Két bagoly szoborba :)
  
Annak nem találtam magyarázatát, mért épp a baglyok,
hiszen Modwenna lelkének jelképe a hattyú. Ami egyébként jöttünkkor
szintén megjelent, és hozzánk úszott. A baglyok meg nyilván engem vártak, hogy
azt érezhessem, hazaérkeztem.
|
 |
| Modwenna jelképe, a lélekhattyú, mikor a hídon megálltunk távolról rárajtolt, és hozzánk úszott... |
 |
| ...hogy az otthoni Körös-part se hiányozzék...(saját fotó)Ez itt a Burton alatti Trent folyó, illetve annak, a sziget által ketté osztott, keskenyebbik ága, a Peel Cut. Az egész település kissé Budapestre hajaz; a szigetekkel tarkázott folyó két részre osztja; egy síkvidék jellegűre, és egy dimbes-dombosra. |
-A kelták után nálam a vikingek következnek.
Belőlük sincsen hiány. Ragnar Lodbrok fia ugyanis szintén erre császkált anno, és 5 települést kihasított Mercia testéből.
Ezek egyike Derby, amely 5 km-re fekszik innét. Sőt, kimondottan Burton részét képezi Tutbury,(Thor után),egy viking alapítású vár, aminek kísértete is van ám :)
Szóval, kedves boszorkánytársnőim, készültem én a következő forrásfeldolgozásos fejezetemre a Witchprojekten belül, különös tekintettel a nimfákra és driádokra, de rá kellett jönnöm, hogy lassan a fától nem látni az erdőt.
Eme erdő lényege pedig, a belső lélekmunka, az imagináció és a hit.
Ha vágyképeiteket, belső inditatásaitokat kellő szorgalommal, kitartással és hittel -többek között a saját lélekmunkátokba vetett hittel -, tápláljátok, előbb-utóbb realitássá szerveződnek körétek, programcsere következik be, és egy szép napon álmaitokat valóságként üdvözölhetitek, ami körétek szerveződött.
Minden ismeret, tudásanyag csak eszköz ehhez, s nem a cél.
Kitartás, véreim :)
(Igényeseknek izenem, majd még átjavítom, de most közzé teszem kicsinyét)
