Az
időmalom kövei úgy omlottak rá,
semmi nem oldódott,
de
végleg súlytalanná vált,
hiába ég az égbolt,
ha
mindegyik csillag determinált.
Haja hínárja
szétterülhet
penészes vánkoson, vagy loboghat
szomjasan széltajtéktól hullámzó légben,
nem nyer feloldozást bűn alól,
csak elcsitul, mint fáradt kisgyerek,
a
csüggedt lélek.
Úgy lépked már,
árnyékát
beteg madárként vonszolva,
fájdalma lázgörbéi fagynak
pengenéma ajkakra,
nem csörömpöl szó,
vádolván egyre
a lusta kéjű gyilkost, ki élve
feledte.
Legvégül
maga ácsolta keresztjén
hálát ad megváltást színlelve,
az ég vitrinében porcelán
angyalkák
porosodnak felette.
