Nem tudtam a megoldást.
Kételyek között pulzáltam,
mint a szív, lét és nemlét között,
talán AdyBandy értené,
mi okozza bénultságom
leírni magam,
mert,
ha megteszem,
más is könnyedén leír,
és kész a halálkalitka,
amin a mások kényszerítő képzete rólam
a rács,
de ha bent hagyom kimondatlan rémült tapasztalásim a voltról,
a negatív élmények,
és rám gyakorolt pusztításaik,
csak szuperpozícióban lebegnek,
Schrödinger macskái, egy alternatív univerzumban,
ahol, lehet, csak álmodtam mindent, és egyébként is
az értelmezésem által minden átírható,
talán a pozitív hős vagyok, győztes hero,
vagy blazírt szemlélő, a független alany,
dehogyis elszenvedő tárgy,
de minek is bíbelődnék a tetten érésükkel.
nincsen nap, nincs hold,
és nincs gzermekkor, habár
gyűjtőtáboruk körülhatárolt,
bizonytalan formájú terület.
Ezzel a mesteri húzással, bár hízás is jár,
óh, ti ördögi szavak,
de mégis kikerülőm, hogy csapdába ejthessenek,
meglógok a kivégző osztag elől,
a fájdalmaim is elzsongítom,
édes katatóniába süllyedek,
bár néha, hiánybetegségedként még tompán
sóvárgok igéim után,
de kárpótol a remény,
hogy talán ezt is megúsztam.
Mígnem, egy fülledt, zajos,
hétköznap reggel arra riadok,
hogy macskaszarral álmodtam.
Édes nevelőim tisztaszobájában,
az ágy alatt sorakoznak,
száradtan is bűzölögve,
porcicákhoz dörgölődzve,
s csak én tudok bekúszni értők.
A tükörben keresem a választ a miértre,
de abban csak egy idegen fogad
felpuffadva, elszürkült arccal.
Feltámadtam, jajj feltámadtam.
