Manual Peking

Egy mondatot próbál felhúzni magára,
de folyton lecsúszik, akár a farmerja,
és  lehetetlen ennek is meghatározni a miértjét,
szűk rá, vagy éppen kifogyott belőle?
Valahogy egyszerre mindkettő.
Arra gondol, ezt legalább érdemes lennie dokumentálni.
Ahogy nyelve elveszíti az önbecsülését.
Ahogy a szavak nem rögzítik tovább struktúráit.
Fülön csípni a pillanatot, amikor először gondolkodás nélkül szólal majd meg.
Nem szerkeszti meg a mondandóját, gondolatban előtte nem váltja át a szavakat.
Úgy hitte, jeles esemény lesz,  büszkeséggel tölti majd el,
de nem ez, és nem így történik.
Helyette ketté hasad.
Párhuzamos világokban mozog.
Ingerek hatására kapcsol ki, és be.
Teljesítménykényszer esetén aktivizálódik a másik jelrendszer.
Van, hogy egész kiválóan fogja az adást, válaszüzeneteket küld.
Tudja mi hangzott el, anélkül hogy felidézni tudná később a mondatokat,
az információk  birtokában maradnak,
hozzá rendelt, konkrét szavak nélkül.
Ez meglepi.
Szembe megy minden meggyőződésével és tapasztalatával.
Mikor eddig jut, elmosolyodik. Ez is milyen morbid már!
Verset írni a szótalanságról.
Pontosabban verset írni szótalanságról.

Újabban reklámokat néz.
Nem tud betelni annak élményével, hogy akaratától függ,
jelentéssel bíró hangalakzatok jutnak-e el hozzá,
vagy az egész szöveg elhúz mellette  érintetlenül.
Anyanyelve ezzel szemben terrorizálja.

Szavai kéretlenül is belé akaszkodnak, mint  bogáncs.
Énjének megszokott darabkái  valahogy gazdátlanok.
Félöntudatlansági masszában lebegnek, formalinban csecsemők.
Gondolatban ezért a kis, kurd boltos legényt teszi felelőssé.
(Ahogy leírja, már érzi, a kis boltos legény stílusidegen 

szövegében, de nem tud lemondani róla.
A srác  kiskunsági, tanyasi rokonait idézi fel,
Ady fiatalkori fotóit, versével együtt;
'Kun fajta, nagy szemű legény volt.'
Változatlanul hagyja a leírtakat.)
Ésszel feldolgozhatatlan cinkosérzés pattant ki belőlük
első találkozásukkor. A srác azóta is mindig meglepi valamivel,
hol a pink lighter helyett ajánl neki inkább egy figurásat,
amin kigyúrt fickó feszít, máskor szóvá teszi, miért visel csuklyát a fején;
-talán nem telt jól a karácsony?(Különös asszociáció!)
Almás kalácsot nyom kezébe present képpen.
Az is megesik, hogy elébe rakja a kívánt árucikket,
még mielőtt megnevezné neki, mi is lenne az.
Aztán sziával köszön el.
Egy alkalommal másodszorra is megkockáztatja;
-Where are you from?
-From Kurdisztan!- öntudatos hanglejtéssel érkezik a válasz.
-Már mondtad, hogy kurd vagy, basszus, but  there is not Kurdistan.
-From Irak- ismeri be elszonytolodva.
Talán őhozzá lehetne kötni azt a bizonyos alkalmat.
A megértés eleve adott mivoltából fakadtak fel szavak,
miközben mindketten törik a nyelvet,
amin érintkezni kénytelenek.
Rákényszerülnek könnyedén, spontán módon.

Ok és okozat megint helyet cserél,
és ez minden eddigieket romba dönt.